A sokat látogatott magasles a terület mértani középpontjában található. A kilátás közel sem az ideális, jól tervezett színházakra jellemző, színpadot is belátható “ kakasülés” színvonalát meg sem közelíti. Előtte, a szebb napokat látott telepített nyarast, az emberi kapzsiság-plusz legelőterület reményében felégette. Az égetésből bőven jutott a magaslesnek is. A néhány éve történt sérülést, a növényzet bonsai méretű fácskákkal, valamint lágyszárúakkal igyekezett pótolni.

A megmaradt, ledült törzseken keresztül lehet csak a magaslest rövid úton megközelíteni, leginkább itt ugrálva lehet cserkelni. Gyaloglás közben látom, a magasles létra felöli oldalán avult farakás és kéreg maradványok, éktelenkednek. Felmászva a létrán elhelyezkedem, majd rövid kirarodás után körültekintek. Fentről messze ellát a szem a hegyek irányába, a falu felé, amelynek oldalát szőlőhegyek borítják.  Közelebbről jól látható a nagy kiterjedésű csertölgy újulat is, ami már eléri a 3-4 m-es magasságot. Itt szerencsére nem pusztított a tűz. Távolabb, a feltüzelt erdő folytatásaként, kocsiút töri meg az egyhangú világot, majd erdővé cseperedett rezgő nyarak, teszik kellemesebbé a pusztulás vízióját. “Fekete leves” csak ezután következik. Miután körülnéztem a magas lesről, elhelyezkedtem az ülőkén, kikönyökeltem az oldalára, így figyeltem a csertölgyes felé. Eltelt félóra, majd arra lettem figyelmes, hogy a juhász addig a faluhoz közel eső legelőn legeltette a birkáit, elkezdi terelni a csertölgyes alatti úton, a magasles irányába. Még csak ez hiányzott, mára már biztos befellegzett a visszarakott őzbakomnak. Ezt a nyájterelgetést nem bírhatja ki. Ezen gondolkodom, miközben, zsupsz a magasles ülésének deszkája elhagyja magát, én meg fél karomon függök a magasles oldalán, szerencsére belülről. A legjobb lesz, ha szépen lecsücsülök a magasles aljára. Élvezem az augusztus végi meleget, és megfordul a fejemben ezután már hidegebbek, lesznek, egyre rövidülnek nappalok. Magasles alján ücsörögve, látom egy pillanatra, hullámos repüléssel tarka madár közeledik és beszáll a csertölgyes újulatba. Többen mondják, az indián fejdísszel  ékesített  legszebb madarunk, a búbos banka él itt.  Hallom, közelít a nyáj a cseres felé, egyre elkeseredettebben eőzve-riaszt a bak. Az aljazat -deszkákon ücsörögve, elterelte a nyáját a juhász, aki a mai napig szentül meg van győződve arról, senki nem volt a magaslesen. Közben elkezdek szívhez szólóan cincogni. A nagy cincogást nem bírja tovább a mindig éhes szájú róka, a cseresből kivágtat az égett területre, majd mikor rájött, itt nincs egér visszarohant a csertölgyesbe. Jött majd, egy szempillantás alatt el is tűnt. Kezdem újra a cincogásom. Rókát egész biztos izgatja ez a hang, jó vacsora reményében, ismét kijön. Egész biztos, egeret kell találnom-gondolja, miközben a csertölgy kéregmaradványai között, keresgéli az egereket. Tökéletes hátteret sikerült őkelmének biztosítania. Most biztonságban érzi magát, mert perceket időzik, kint a szabad térben, a jó takarástadó háttérben. Kéreg kupacban leül, mint egy jól idomított kutya. Miközben mozgok kényelmetlenségemben a lesen, meghallja és visszarohan a sűrűbe. Ha kétszer sikerült kicsalnom a róka komát, akkor harmadszor miért ne sikerülne, gondolom.

Cincogásom siker koronázta, ismét megjelent a közismert kópé.

Most a változatosság kedvéért, magasles létrája alá ült le egeret fogni, még véletlenül se érje bántódása a les irányából. Ezt a helyet is ügyesen kiválasztotta. Innen egy a hangra betévedt erdei fülesbagoly reptével űzte el a táplálék-konkurens éhen-kórász rókát. Ezt követően, már akárhogy is csaltam, többet nem mutatkozott őkelme. Rókasága pontosan kiválasztotta azokat a helyeket, ahol sehol nem lehetett rálőni. Az erdei fülesbagoly erre az estére elvette a kedvét az egér pecsenyétől. Közben az Est-hajnal csillag feljött és én már el is felejtettem, hogy hol is ülök, és miként is kerültem ide? Közeledik a csendes éjszaka.

                                                                        *

Búcsúzik a nyár. Messze vándorútra mentek már a költöző madarak. Hűvösek a reggelek, a hajnali hideg párája nyomán, egyszerre szinte ellepte a réteket lila virágával az őszi kikerics. Esténként sápadt vörösen kell a Hold, fényében sejtelmesen suttognak a nyárfák levelei. Elfordulva a levelek, még várták a napsütötte időszak, óráinak meleg simogatását. Hosszú, meleg ősz volt. Még egész álló nap verőfényben fürdött a határ. A hegyen -serényen teszik a dolgukat -a szüretelők. Meleg nappalok és az éjszakai lehűlések jót tettek a mustok cukorfokának és savtartalmának is. A vadászház körzetében hallgatagon sötétedik az erdő, a dombokon túl nagy területű kukoricatábla sásos levelei beszélgetnek a szeptemberi széllel.

Hajnalonta dér lepte el a fák leveleit és fagyosra dermedtek a fű-félék.

Hím Gébics Úr jó tanácsa alapján, indulok hajnali cserkelésre a területet kettészelő, vízgyűjtő árok mentén. A kora hajnali sötétséggel vágok neki a több kilométeres útnak. Először minden lépésemre gondosan ügyelek. A hegyek vizeinek összegyűjtésére hivatott árok -rendszer, a nagy szárazság miatt teljesen kiszáradt, így a sötétben is viszonylag gyorsan lépegethetek. Az árok-medrét nád-félék és szittyó-félék nőtték be, az oldalakat meg perje-füvek borították be. Hajnal első jeleként a Nap bágyadtan ébredezik az égbolt peremén, ugyanakkor a Hold is még látható égbolton. Egyre jobban látok már, így veszem észre, a múlt században elterjedt erdei gyom -a kanadai betyárkóró-mekkora területeket borított be, még az árokban is. Most tesztelhetem magamon, a virágporának allergiát okozó tulajdonságát. Virágai és kórói közül egy szarvastehén a borjával vágtázik ki. Megnézem, majd igyekszem tovább, mert a mai napon szeretnék elejteni egy 300g agancssúly alatti hibás agancs-alakulású őzbakot. Úgy szól a szentencia, miszerint a háromszáz gramm fölött minden grammot nemzetközi tarifa szerint kell megfizetni, forintban. Egyre szaporázom lépteimet, a világosban látom, a magasleseket sorra hagyom magam mögött. Közben már majdnem leértem a volt víztározó fenékmedréhez, amely farönkökkel és feljött gyomfélékkel sűrűn borított. Az árok, ahol csatlakozott a mederhez, a savanyú füves rétre őz fut be, majd elkezd pákosztosan legelészni. Miközben észrevettem, egy óriás bála mögé húzódtam, ahonnan viszonylag nyugodtan tudtam az agancsát elbírálni. Első időszakban az őz rendkívül távol állt. Csak a vörös foltját látom a távcsőben. Megáll, de nem jól. Se a fejét, se a farát nem látom, testéből is csak egy tenyérnyit. Fogalmam sincs, bak-e vagy suta-e? Nincs mesze, legfeljebb 300-400 méterre. Megint megindul és felém tart. Ekkor tudom elbírálni. Hitvány agancskái, még a fülét sem képesek túl nőni és a hatos agancs szemágából, mintha hiányozna is. Amikor meglátom a rózsáit, amely majdnem összeér és az szinte lecsorog, megnyugszom. Elég idős, de az agancsa csűnött. Lőhető! Feltámasztottam az óriás bálára kezeimet és nagyvonalúan elengedtem egy lövést. Nem talált, magasan, fölötte ment el. Bak, mivel nem tudta honnan jött a lövés, ekkor az óriás bálám irányába legelészve haladt tovább. Rendkívül közel volt, cca.hetven méterre, akkor másodszor már nem hibáztam. Bak halálos, szabályos mellkas lövéssel és törött lapockacsontokkal, elfutott közel száz métert, az árok nádasáig. Ide rejtőzött el vagy vizet kereshetett. Itt akadtam rá, ahol kimúlt.

 Időközben, amikor már kézben van, fogdosom, bírálgatom az agancsot, amely megfelel a selejtezés kritériumainak. Örömömben, az agancsánál fogva behúztam az őzbakot a vadászházig. Amikor elfáradtam, akkor meg-megálltam, pihentem.  Időközben, mivel “toronyiránt”mentem, sikerült újabb bakokat is megfigyelnem. Mivel “őzbak”szagom volt, a bakok egész közel bevártak.  A vadászháznál a hozzáértők is elismerően szóltak a kilövésről. Mindnyájunkban felvetődik a kérdés, vajon mit legelhetett ez az állat ennyi éven keresztül, ha csak ilyen hitvány agancsot volt képes felrakni?