Májusi mise
2004.05.03. 12:43
Dr. Faragó István:
Májusi mise KÜLÖNDÍJ
A hajnal hűvös fuvallattal üzent a selymes füvű, álmodó réteknek. A sötétség lassan elszivárgott a hegyoldal ezüstös fényű, templomos bükkösei felé, a ligetekben pára nőtt, és a világ lassan visszanyerte éjszakára elvesztett színeit, kontúrjait. A születő fény ezernyi tollruha alatt remegő madárszívet melegített fel, hogy a kis dalnokok elfújhassák pirkadati himnuszaikat. A harmat új életre keltette a mezők virágait, ezüstösen csillogott a rétek fűtengere, a patakparton az útilapu tölcséres levelében szenteltvízként gyűjtötte össze a virradat könnycseppjeit. A színesedő hajnali ég enyhében két ember állt a hegygerincen. Hajadonfőtt, megilletődve ámultak a hajnal örökkévaló csodáján, majd a zsoltáros madárdalban lehajtották fejük. Uram, a fényre születtünk, annak gyermekei vagyunk, de esendőségünkben oly sokszor elfeledjük ezt. A sötétség minden nap itt ólálkodik körülöttünk, és napra-nap tévelygünk az emberi világ acsargó csábításai között. Bár a hajnal csodája tiszta, erős vértbe vonja lelkünk, mindennapos harcainkban mégis oly sokszor elbukunk, és vétkezünk szóval, cselekedettel és mulasztással. A bűnös ember járul most színed elé, mint a vétkező gyermek szerető atyjához, mert lelkem áhítozza a megbocsátás hajnali harmathoz hasonlatos, gyógyító balzsamát. Sárgarigó hamvas fuvolája szólt a ligetből, és a szerelmes kakukkok számolták az őket hallgatóknak kimért esztendőket. A kopár hegyoldal füvéből mezei pacsirták keltek, szálltak az ég felé. Uram, szentséges ez az erdei hajnal, mulandóságában és örökkévalóságában, és szívünket hála tölti el, hogy láthatjuk, hogy itt lehetünk. Szentséges a tavasz, a tőled való élet szent tobzódása, mely lelkünket ünneplőbe öltözette, hogy a pirosló gyümölcsét rejtegető szamócával, a gidáját rejtő őzsutával, az ég felé szárnyaló pacsirtákkal együtt mondhassuk: szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség ura, istenem, dicsőséged betölti a mennyet és a földet! A Nap még nem kelt fel, de teljesen világos volt már. Örvös galambok, vadgerlék röpte ívelt, és felébredtek a fecskék is. A réten nyúl rázta bundájáról a vizet, és a hegyoldalon itt is, ott is vörös csuhás őzek legelésztek. Egy kökényes sűrű mellett, messze egy erős bak álldogált, a távcsőben harmattól vizes agancsa feketéllett. A szemközti hegyoldal, ahol állt, kopár, innen közelébe férkőzni lehetetlen. A két ember elindult, hogy a túlsó gerinc mögött megpróbálja becserkelni. Megkerülték a hegyet, már lenn voltak a völgyig lefutó kökényes szélénél, mikor egy új agancsát növesztő gímbika lépett ki eléjük. Uram, kitűztük a célt, és törekszünk felé, adj erőt és segíts utunkon. Szenteltessék meg a te neved, és jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, hiszen ami akaratod ellen való, az felesleges, de az akaratod szerint valót örömmel elfogadjuk. Keressük a te szándékodat, remélve, hogy olykor egybeesik a mi terveinkkel is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, hiszen lennünk kell, élnünk kell, testünknek, lelkünknek adj annyit, hogy az élet rögös útjain ne botladozzunk, hagyd beteljesülni vágyainkat, hogy mindennapi örömeinkkel megerősítve befuthassuk a nekünk szánt pályát, elvégezhessük a ránk szabott feladatot. Ha utunkra áldásod napja süt, ha célhoz érünk, akkor is tudni fogjuk, hogy mindez nem a mi érdemünk, hiszen tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. A szarvas hosszú, idegfeszítő percek után fajtája gyönyörű, büszke ügetésével nekivágott a hegyoldalnak az ellenkező irányba, úgy, hogy a két embert nem vette észre. A vadászok elindultak a derékig érő, harmatcseppektől terhes bokrok között. Pattanásig feszült idegekkel, minden lépést megfontolva, nesztelen kapaszkodtak felfelé. Mikor a hegygerinc alá értek, akkor kelt fel a Nap szemben, és elvakította őket a mindent betöltő, fényes napsugár. Uram, csodálom belém vetett hited és teremtményedért való önfeláldozásod. Gondod van rám, a legkisebbre is, tündöklő pásztorként gondot viselsz juhaidra, és eljössz közénk, mint az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Hiú szemeink megvakulnak szent színed látására, térdre borulunk, de mégis mi vagyunk, akik újra és újra keresztre feszítünk. Te így is magadhoz hívsz, magadhoz fogadsz, testeddel és véreddel táplálsz. Boldogok a színedet látók, boldogok a hívásod meghallók, boldog mind, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten báránya. A két vadász már majdnem célhoz ért, mikor előttük, láthatatlanul egy őz kezdett riasztani. Akkor már minden mindegy volt, rohanni kezdtek, hogy a bokrok közül kiérve talán még lövésre kaphassák a gyönyörű bakot. Ahogy a gerincre értek, alattuk a lankás oldalban állt egy suta, ez riasztott, míg az ellenkező irányban hallották egy másik őz menekülésének zaját. Nem sikerült - mondták volna már, mikor a suta mögött megjelent a futva érkező bak. Csak egy pillanatra állt meg, keresztbe fordult, rájuk nézett ...
A lövésre páraként csapódott szét a bak oldaláról a harmat, és a koronás vad eldőlt a májusi réten. Mikor odamentek hozzá, szemét már opálos fénybe vonta az elmúlás. Az egyik vadász odatérdelt mellé, a másik csak állt fölötte. A bak gyöngyös agancsán csillogott a napfény, és a vadászok megvárták, míg a napsugár felszárítja a gyönyörű trófeáról a hajnali harmat nedvességét. A két ember nézte a tündöklő napsütésben fénylő harmatos hegyoldalt, a madárdal az örömtől szinte túlcsorduló szívükig ért, és mint az igazi, nagy titkok tudói összemosolyogtak. Akkor már reggel volt, és a távoli faluban misére harangoztak. |
|
| |
Forrás: Magyar Vadászlap, illusztráció: Boros Zoltán
http://www.vadaszlap.hu/VKE/vadaslap/text/irodalmi/2003/i_index_03.htm
|