A huszadik századi amerikai irodalom egyik legmarkánsabb személyiségének könyve voltaképpen nem is napló a szó szoros és megszokott értelmében. Inkább riport, azaz beszámoló egy nagy afrikai kuduvadászatról és mindarról, ami az írót és vadásztársait a vadászat alatt foglalkoztatta: irodalomról, férfiasságról, vadászszerencséről, vadászlélektanról, egyszóval, ami Hemingway számára a teljes életet jelentette. Sokat emlegetett és tudatosan vállalt antiintellektualizmusának is hangot ad ebben a különös könyvben, mely minden mondatában, minden, szinte lényegtelennek tűnő epizódjában az író már-már harsogó életszeretetét hirdeti. Ez sugárzik minden sorából: ahogyan régi párizsi irodalmi pletykákat idézget, ahogyan szájához emeli sokadik whiskyspoharát, ahogyan elgyönyörködik egy bennszülött vadász izmainak harmóniájában, ahogyan fegyverét tisztogatja, ahogyan az afrikai erdő hangjait figyeli, s ahogyan nemes, egyenrangú ellenfélnek tekinti a vadat, de ahogy bosszankodik, kicsinyeskedik, ugratja társait, megéli kudarcait; egyszóval megrajzolja önarcképét.