Valamikor ifjúságom tavaszán, amikor még úgy bújtam a könyveket, ahogy most az emberi élet őszén az erdőket, valahol azt olvastam, hogy az ember egyik legcsodálatosabb képessége az emlékezőtehetség. Azóta azt is megtanultam, hogy az emlékezőtehetség legnagyobb képessége, hogy felejteni is tud. Elfeledjük a rosszat, a keserűt, a gondokat, talán még az első szerelmeket is, csak azt nem szabad felejteni, hogy honnan indultunk és hova érkeztünk.
Szabályozható-e az emlékezés? Talán igen talán nem. Azt azonban felelősséggel állíthatom, hogy aki egyszer vadászpuskát vett a vállára s elindult az erdőbe, mezőkre, s részese lehetett a vadászat élményének, soha nem felejthet.
Sokszor tetten értem magam, hogy más foglalatosság - olvasás, írás, rádióhallgatás, televízió nézés stb. - közben elmerengek, és zsongani kezd bennem a számtalan emlék, megelevenednek, élővé válnak az elejtett vadak, és ami a legkülönösebb, a régi vadászatok izgalma is visszaáramlik egész testembe, idegeimbe, még a kezem is megremeg, mint amikor először emeltem golyós puskámat az első nagyvadra.
Ilyenkor ellenállhatatlan vágy fog el, hogy egyedül maradjak az élményeimmel, s tollal beszélgessek ezzel a hatalmas úrral, amelyet az előbb, könnyelműen élménynek neveztem.
De hát mi is az élmény? Talán csak személyhez kötődő indulat, különbözőképpen transzponálva, nosztalgikusan mulatságosan, a természetben gyönyörködő méla hangulat, az erdő hangjainak egybeolvadó szimfoniájával.

A Szerző