Artúr
2007.10.31. 11:42
Nyári hajnal, sőt inkább még éjszaka, valamikor a ’90-es évek első felében. Kis szobámban teljes sötétség. Az ébresztőóra kegyetlen hangja szöges ostorként vág legszebb álmaim közé. Tapogatózó kezem villámgyorsan folytja belé ezt az őrjítő, emberkínzó csipogást. Míg álmosságtól égő szemmel próbálok valahogyan észhez térni, a szoba túloldalán nyögve, szuszogva, hatalmas fekete kutya emelkedik fel a szőnyegről. Odaballag ágyam mellé, nagy, busa fejét párnámra fekteti, arcom mellé. Tudja már, miről van szó, felőle indulhatunk is!
Amikor először láttalak, szóhoz sem jutottam a csodálkozástól. Hónapok óta lázasan készültem erre a sorsdöntő találkozásra és most megdöbbenve meredtem Rátok. Testvéreiddel együtt aludtatok a nyaraló nappalijában, hat szénfekete kölyökmedve szuszogott egy kupacban. Túl a reggelin, a megérdemelt pihenés édes bódulatában. Akkor találkoztam személyesen a fajtátokkal, addig csak jól-rosszul sikerült képeket nézegetve ábrándozhattam Rólad. Akik láttak már Belőletek, felemásan nyilatkoztak. Egyik szerint szépek vagytok, másik szerint nem sok kutyaformátok van. Az írások csodákat meséltek képességeitekről, szárazon és vízen egyaránt.
Aztán odaültem közétek, felébredtetek és elkezdődött a játék! Meglepett, hogy milyen nagyok vagytok, vizslákhoz szokott szemem csodálkozva szemlélte súlyos, zömök testeteket.
És az a hihetetlen nyugalom! Játszottatok, rosszalkodtatok, mint minden egészséges kölyökkutya, de hogyan! Végtelenül kiegyensúlyozottan, nyoma sem volt a többi fajtára jellemző szertelenségnek. Emlékszem, egyikőtök lassan, komótosan, megfontoltan átballagott a szomszéd virágoskertbe, letépte az egyetlen, még nyíló virágocskát, aztán ugyanolyan tempóban totyogott vele vissza. A másik körtét hozott.
A két kan közül Téged választottalak.
A hosszú úton hazafelé nyugodtan ültél a Trabant hátsó ülésén, kolléganőm mellett, csak néha nyüszítettél halkan az elhagyott család után.
Itthon is meglepetést keltettél hatalmas termeteddel, kiegyensúlyozott idegrendszereddel. Öreg vizslám ugyan már az első nap kimutatta ellenszenvét, de a seb a lelkeden szinte rögtön begyógyult. A homlokodon csak kicsit később. Galambot, szarkát lőttem Neked, egész hamar elkezdtük gyakorolni a keresés és az elhozás tudományát. Szenvedélyeddé vált az apportírozás, félelmetes agyaraid közül a szárnyazott veréb is élve került elő. Hoztál-vittél mindent, közte fekete macskánkat is, aki ordítva tiltakozott az ingyen fuvar ellen, főleg, ha a melle bőrénél fogva szállítottad. De, amint letetted, dorombolva törleszkedett Hozzád. Nagyon jó barátok voltatok.
Híres, mindig, mindenkiben csodálatot keltő nyugalmadból nagyon kevés dolog tudott csak kizökkenteni. Ilyen kivételes eset volt például az étkezés időpontjának indokolatlan elcsúszása vagy idegen macska megjelenése az udvarban.
Alig kerültél hozzánk, már bebizonyítottad, milyen kemény fából faragtak. A porszívót - mellyel öreg vizslámat a világból ki lehetett volna üldözni, úgy félt tőle - először figyelmeztetően megugattad, majd, hogy ez nem használt, megharaptad.
Három hónapos korodban vittelek először a területre. A halastónál szerettem volna lőni valamit Neked. Kíváncsi voltam, hogyan viszonyulsz a dörrenéshez, ezért Józsi barátommal kicsit hátrébb maradtatok. Jó nagy séta után szürke gém kelt riadtan a partmenti nádas takarásából, a jobb cső szépen leemelte, a bal pedig a dörrenésre felrepülő, nem is sejtett tőkés récék közül tört össze egyet. Természetesen fütyültél az erős hangra, de a vizsla által kihozott kacsát pár lépésről odavonszoltad hozzám a parton.
Ezzel kezdődött a közös vadászatok sorozata.
Januárban, fél éves korodban már önállóan dolgoztál, amikor egy gyönyörű, szikrázóan napsütéses, de fagyos délelőtt mentünk kettesben a patakra kacsázni. Szépen megkerested a nádba zuhant tőkés gácsért és áthoztad a széles árok túlsó partjára esett csörgőrécét. Igaz, később kiugrottál a cincogásra már felénk vágtató róka elé, amikor meghallottad, hogy kibiztosítom a puskát. El is iszkolt a ravaszdi, nagy szerencséje volt, mert a mérgesen utána küldött brenneke csak hajszállal zúgott el a feje fölött.
Szinte egész évben dúvadaztunk, ősszel-télen még ráadásul fácánozások és récézések is tarkították a vadászati lehetőségeket. Nem volt golyós puskám, apróvaddal kellett beérnünk. Nem panaszkodtunk, récék, varjak, szajkók, kóbor macskák tucatjait cipelted hozzám a sikeres lövések után, néha egy-egy szarka, örvös galamb, tapasztalatlan süldő róka is terítékre került. Tanultam lőni és együtt tanultunk vadászni…
Étvágyad elképesztő, egyszerűen hihetetlen volt. Mindent megettél, még a káposztatorzsát is elloptad a kecske elől, pedig semmit sem sajnáltunk Tőled. Gyorsan, talán túlságosan is gyorsan nőttél, erősödtél. Előfordult, hogy fájt a lábad, amikor elfáradtál, ilyenkor még húgommal sem voltál túl barátságos. Azt a barátomat pedig, akivel a legtöbbet játszottál, birkóztál és vadásztál, vicsorogva tanácsoltad el a kocsitól. Ugyanakkor hasonló állapotban is örömmel fogadtad a gyerekek közeledését.
Mikorra teljesen kifejlődtél, súlyod meghaladta a 40 kg-ot, erőben vetekedtél bármelyik emberrel. Mindig, mindenhová magammal vittelek, ezért Trabantomat szinte sajátodnak érezted. Ha nyitva volt az ajtaja, gyakran beleköltöztél és órákat aludtál a hátsó ülésen. A családon és két barátomon – akikkel sűrűn vadásztunk – kívül oda ember be nem szállhatott, ebben nem ismertél tréfát. Nem volt rá szükség, hogy a városban lezárjam az ajtókat…
Kemény, olykor verekedős kankutya lett Belőled, de a kicsit, a gyengét, általam soha, semmilyen más állattól nem látott figyelemmel, törődéssel vetted körül. A síró csecsemőt a babakocsiba dugott fejeddel vigasztaltad, és izgalomtól reszketve igyekeztél félretolni a látogatókat a kölyökmacskák mellől.
Neved fogalom lett, bámult mindenki, aki csak találkozott Veled, hiszen még soha nem láttak labradort. Nehezen értették meg, hogy sohasem fázol, és nem a vízbe küldeni nehéz, hanem kihívni onnan…
Határozott, falkavezérségre törő egyéniség voltál, többször is meg kellett magyaráznom, hogy én vagyok a főnök. Legnagyobb tekintélye öreg vizslámnak volt, ezt követte a maroknyi láncdarab csörgése, mellyel néha oldalba figyelmeztettelek, majd jöttem én a rangsorban. Közvetlen utánam Te és aztán messze-messze elmaradva a család női tagjai, a „kiszolgáló személyzet”.
Két és fél évig laktunk egy szobában és éltünk át rengeteg, szebbnél szebb vadászkalandot. Égetett a Nap és vágott a szél, ostorozott eső és fagyasztott a tél, gyönyörködtünk hajnalhasadásban és naplementében, vidrában és halászsasban, virágban és lepkében, a természet ezernyi csodájában. Nevettem, amikor túlzott önbizalmadban a rét felett alacsonyan repkedő fecskéket kergetted, Te, aki elől a szárnyazott kakas is elfutott, és leesett az állam a csodálkozástól, amikor beszaladtál az útról a bokrok közé repülő feketerigó után és kihoztad, természetesen oly puhán fogva, hogy simán el lehetett engedni. Összemosolyogtunk, ha jó volt a lövés, a sörét megtörte a rekedten károgó szürke varjú röptét, a nagyszájú szajkó csapongását, vagy a sziszegő szárnyú, zöldfejű tőkés gácsér légi parádéját és mire újra töltöttem a 12-est, már ott is voltál a zsákmánnyal, boldogan csóválva hozzá egész derekadat. Jöttünk haza fülig érő szájjal, élményekkel telve, farkasétvággyal, de vert hadként is, szinte szótlanul, úgy, hogy a kocsiból kiszállni is egy lidércnyomásnak tűnt mindkettőnk számára, és töltöttük vízszintesben a nap hátralevő részét, mert menni nem igazán esett jól, hiszen a hátunk mögött tudhattunk sok-sok, embertelen terepen megtett kilométert, valamint hajmeresztően elszalasztott lehetőségeket, hozzá még önbizalmat romboló, érthetetlen, kínos hibázásokat.
Sok évet terveztünk még így együtt, de nem adatott meg…
Jött egy ezerszer átkozott kullancs és három nap rémálom…
Az orvos végig bizakodott és nyugtatott, és Te is nyugodtan birkóztál a halállal. Három nap kellett, neki, aki erősebb mindenkinél, hogy legyőzzön, és azon a márciusi délutánon, azt hiszem, félig én is meghaltam…
|