Erzsi a ruhákat teregette. A gyerek csak pár perce aludt el, s ő kihasználva a pillanatnyi szabadságot, kivitte a vizes ruhákat az udvarra. A virágzó hársfa méheket bolondító illatába józanul keveredett a friss ruhák kipárolgása, ahogy kirázta a vadász ingeit.
Amikor kiderült, hogy teherbe esett, apja Eget feszegető káromkodással kitiltotta a szülői házból, s bár anyja sírva tördelte a kezét, nem tett semmit. Mennyire rég volt!
Pedig csak alig néhány hónapja történt minden. Akkor a véletlen sodorta mellé a vadászt, aki befogadta. Milyen hihetetlen és váratlan volt a segítő kéz, ami érte nyúlt abban a kétségbeesett pillanatban.

Neki dőlt a nagy fának, s hagyta, hogy a rücskös kéreg belevágjon a karjába. Csendes napnak ígérkezett a mai is. Mint az elmúlt hónapokban mindegyik. Nem szerette a kis tiszamenti falu pletykaéhes siserehadát, s itt az erdőszélen, az utca utolsó házában megtapasztalta a magány, semmihez sem fogható szabadságát.
Csattant a kapuzár, s Erzsi arcán, mint a nyári záporok előhírnöke, a bosszúság felhője futott át. Vajon mit akarhat itt ez a legény? – gondolta, s az elmúlt hónapok sírásaiból szőtt paplan alól, előbukkantak az emlékek.

Egy részegítő nyári este, amikor csillagok szántották az égi pályát, Erzsi kiosont a kiskapun, s odaadta magát a legénynek. A boldogító pillanat előbb percekké, majd órákká dagadt, s a hajnali kakasszónál fázón igyekezett haza a harmatdús réten.
Az este mámorítóan szép volt, s még napokkal később is borzongva emlékezett vissza a zizegő szénára… és az ölelésre. Az örömteli borzongást hetek múlva aztán furcsa kétségek váltották fel, s a megrázó bizonyosság sem késett. Valami megmozdult benne, s lányságának emlékei végképp elporladtak…

Erzsi akkor napokig sírt. Megkereste a legényt, aki a kisírt szemű, meggyötört arcú lányban, már nem az augusztusi éjszaka odaadó kedvesét látta.
A lány nem érdekelte, a gyerekről hallani sem akart. A falusi bábát ajánlotta, aki érti is a dolgát, meg hallgatni is tud, ha akar. És miért ne akarna?
- A költségeit megfizetem, s ráadásnak kap egy süldőt is. – mondta, aztán elfordult, mintegy jelezve, hogy részéről a dolog el van intézve.
Erzsi, mint a szélütött tántorgott ki az estébe. Kendőjét összefogta magán, s a „dologra” gondolt, ami el van intézve.

Szemeiből ismét szivárogni kezdtek a könnyek, szája szélére keserű vonás ült. Céltalan bolyongása a csordakútnál ért véget. A mohás téglafalra támaszkodott, s lenézett. Valahol a mélyben csillagok ringatóztak a növő hold mellett, ahogy egy kavicsdarab csobbanva összetörte, az éjszakai eget tartó tükröt.
Erzsi megtörölte a szemét. Milyen egyszerű lenne minden, ha most csak egy picivel jobban előre hajolna, s elengedné magát. Egy kis zuhanás, és… nincs tovább. A hold képe ugyanúgy kisimulna egy pillanat alatt. Kinek hiányozna?

Halk léptek dobbantak a gyalogúton, ahol zöldruhás, puskás ember közeledett. Az új jáger. A múlt hónapban költözött a faluszéli kis házba. Nem ismerik, nem tudják honnan és miért jött. A sánta zsidó ugyan azt mesélte a kocsmában, hogy valakit lelőtt, s ezért kellett régi helyét ott hagynia, de bizonyosat senki sem tudott róla. S most itt áll, s csendben nézi Erzsi könnyáztatta arcát.
- Mi baj van kislány?

A meleg hangtól Erzsinek ismét eleredtek a könnyei, aztán mintha gátja szakadt volna az elmúlt napok alatt felgyülemlett keserűségnek, ömleni kezdett belőle a szó.
Beszélt a legényről, aki cserbenhagyta, apjáról, aki kitagadta, s a félelemről, amit egy eljövendő élet miatt érez. A vadász cigarettát sodort, s csak hallgatott. Aztán elfordulva, mintha csak magához beszélne, azt mondta:
- Gyere el hozzám. Én a java időmet úgyis az erdőn töltöm a kis kalyibában.
A cigarettavéget a vályúba pöccintette, ahogy folytatta:
- Nálam elférsz…, elfértek. – aztán megigazította vállán a puskát, s ellépdelt a sötétségben.
Erzsi szíve hangosan dobolva mérte a pillanatokat. Égő arcát lágy szellő cirógatta végig, aztán hűvös fuvallat józanította csapongó gondolatait. Hátra lépett, s felnézett a csillagokkal ékített égi palástra.
- Ítélj felettem Mindenható! A bűnöm az, hogy egyszer szerettem, de – végig simított magán, ahogy folytatta –, mást nem lehet ezért büntetni.

A vízben halkan loccsant valami, Erzsit azonban már nem érdekelte a mélység. A benne fogant életért felelősséggel tartozott, s elfordult a kúttól. Új útra lépett, s ezt az utat egyedül kellett végig járnia.
S egyedül volt később is, amikor terhétől elnehezülve napszámba járt, s még később, amikor hosszú vajúdás után megszülte gyermekét.
Nehéz napok, küzdelmes hetek voltak, s a magányról szóltak. A falu elfordult a fiatal anyától, aki magára maradt szégyenével.
Csak a jáger nem törődött a szóbeszéddel. Elhívta anyját, amikor segíteni kellet, s orvosért szaladt, amikor szükség volt rá. A falu csendben figyelt, s új pletykák születtek.

S most megint itt van a legény. Váratlanul, s nemszeretem vendégként érkezett. Csizmáját hosszasan verte le a kövezésen, s torkát megköszörülve benyitott a kapun. Az elmúlt hetekben gyűjtött bátorságát a kocsmában erősítette meg, s „azóta” most kereste fel először a lányt.
Erzsi feszülten várta, hogy mi fog történni. Valaha szerette ezt a legényt, s odaadta magát neki. Azóta nem múlt még el egy év sem, s közben az élete fenekestől felfordult.
A gyerekre kíváncsi? Rajta akar segíteni? Vagy talán feleségül veszi, és nevet ad lányának? Megannyi kérdés, amire választ várt. Hiába.
A legény kapatos fejjel úgy érezte, jussa van hozzá, s bár igyekezett szép szavakkal Erzsi kedvében járni, világosan érződött, hogy csak azt a tavalyi nyárestet akarja folytatni. A gyerek nem érdekelte.

Erzsiben lassacskán megfeszült az indulat. Keze idegesen dobolt a hársfa törzsén, s várta, hogy a nyögve nyelősen induló széptevésből mi lesz hát végre? A legény udvarolt, a magával hozott bort kínálgatta, de aztán hirtelen átfogta a leány derekát, s magához szorította.
Erzsi tiltakozott, ellenkezése azonban csak még jobban feltüzelte kapatos vendégét. Borgőzös lehelet csapott az arcába, borostás áll dörzsölte a nyakát, miközben durva ujjak markolászták kopott inge alatt.
Erzsi undorodva lökte el magától.
- Mit képzelsz te, mi vagyok én?
Szemei könnyes villámokat szórtak, ahogy folytatta: - Kapcarongy, amit felvehetsz, aztán letehetsz?

A legény sután állt az asztal mellett. Korábbi elképzelése, mi szerint megint megkapja a lányt, ellenkezésből rakott kőfalba ütközött. Dühös volt magára, a lányra, s az egész világra, benne a cimborákra, akik felbiztatták erre a látogatásra. Keserű nyál szaladt a szájába, vonásai megkeményedtek.
- Inkább örülnél, hogy valakinek kellesz még. – lökte elé a szavakat.
Erzsit mintha arcon csapták volna.
- Miattad lettem falu rongya, utca szemete. Szeme összeszűkült, s a kapura mutatott:
- Takarodj!
- Mi? Hogy még te merészelsz…, hogy te akarsz engem kihajítani? – fröcsögte a legény – Te szajha!
Erzsi elvörösödött, s a legényhez ugrott, aki nem számított a mozdulatra. Mint ahogy a hangosan csattanó pofonra sem. A legény hitetlenkedve simította végig az arcát, aztán:
- Megütöttél! - üvöltötte, s a borosüveget a nyakánál elmarkolva, a kerítésoszlophoz csapta. Az éles szilánkot maga elé tartva a lány felé indult.

Erzsi elsápadva hátrált a ház faláig, kezét védekezően maga elé tartotta, amikor megint csattant a kapuzár.
- Megállj! - s mivel a legény még mindig Erzsi előtt hadonászott a törött üveggel, nyomatékképpen egy hatalmas dörrenés rázta meg a fa lombját. A sörétcsomó fröccsenve vágott az ágak közé, s a levelek hullani kezdtek.
Erzsi aléltan csúszott a fal tövébe, s a vadászt már nem érdekelte, hogy a nemkívánatos vendég hogyan rohan el, a kaput is maga után rántva. Felsegítette, és betámogatta a lányt a házba, aki hálásan kapaszkodott a felé nyújtott, segítő kézbe.
Már másodjára!
- Jól vagy kislány?
- Igen. – és megtörölte a szemeit, mielőtt folytatta:
- Nem tudok, - s a kiságyban alvó gyerekre pillantott - nem akarok itt élni!

Hetek, hónapok múltak el, az emlékek megfakultak, s amikor berendezkedtek új otthonukban, úgy érezték, hogy a múltat végképp lezárták. A falu – messze túl a Dunán – befogadta a fiatal párt.
Az új helyen mindenki szerette őket. Igaz valaki azt mesélte, hogy azért kellett elköltözniük a Tisza partról, mert a jáger lelőtt valakit.
De, hát olyan sokat beszélnek az emberek!