- Ott állt az út közepén! Az istállónál! Az egyik szár villás, a másik gyilkos!

A vadász itta a társak szavait, akik egy éjszakai, már vadászatról hazatérőben történt váratlan találkozásról meséltek, de nem mutatott az átlagnál nagyobb érdeklődést. Mindig is kedvelte az érdekes, különleges trófeákat, és most olyanról hallott, amit szeretne közelebbről is megnézni. Tudta azonban, hogy a két szemtanú közül egyiknek szintén van őzbak lövési lehetősége erre a szezonra. Természetesen az övé az elsőbbség, de ha úgy néz ki, hogy nem érdekli a bak, akkor majd megpróbálkozik vele.

A következő hetekben fokozott figyelemmel böngészte át a beírókönyv minden egyes bejegyzését, ám az istálló környéke egyszer sem szerepelt a vadászati tervek között. Biztosra vehette, hogy társát nem érdekli ez a különleges bak.

Az egyik hajnalban a terület ellenkező felén cserkészett, illetve inkább csak sétált, mert barátja és annak fia is elkísérték. Ez félig – meddig parkerdő volt, szinte soha nem vadászták. Magasles sehol, ideális hely ahhoz, hogy megöregedjen ott egy bak. Ezért keresgélt arra a vadász, de nem látott semmi érdemlegeset. Hazafelé, mivel még ráértek, útba ejtette az istálló környékét. Ekkor már nem csak a hajnal, de a reggel is elmúlt, vaddal emberi számítás szerint nem találkozhattak, csak a terepet akarta szemügyre venni.

És itt kezdődtek azok a meglepetések, melyek végigkísérték az elkövetkezendő két-három hetet…

A régi, és talán már évtizedek óta nem használt istálló a kövesúttól távolabb, egy hosszú akácerdő északkeleti sarka mellett állt. Minden oldalról bokros-füves rét vette körül.
Az előtte húzódó úton sétáltak, és a kanyar után hirtelen szemben álltak a teljesen nyílt helyen, takarás nélkül feléjük bámuló bakkal. Mintegy 50 méterről megdöbbenve meredtek egymásra, majd néhány másodperc múlva, a távcső emelésére megtört a varázs és az őz hatalmas szökkenésekkel tűnt el az akácok között. Annyit lehetett megállapítani, hogy nagy testű, legalább középkorú bak, agancsa kétszer hosszabb a fülénél.

A következő héten egyik hajnalban keleti irányból, a falu felől, egy fasor takarásában osont fel a vadász. Meg is látta a bakot, de az szintén észrevehetett valamit, mert a napraforgóföldről sutáival együtt igyekezett eltűnni a rét szélén álló bokrok takarásába. Lőni talán lehetett volna, de a pontos bírálathoz kevés volt az idő és nagy a távolság. Most az is látszott, hogy a bal száron szép hosszú szemág van, de egyéb semmi. A jobb csak egy nyárs. Jól mondták a vadásztársak.

Reggel és este, ahogy éppen ráért, járt a vadász a bak nyomában. Minden alkalommal látta, de biztos lövést nem tudott rá tenni, bizonytalant pedig eszébe sem jutott megkockáztatni.

Leginkább az istállóból való leselkedés hozott eredményt. Takarásban volt, a szél sem számított talán olyan nagyon, mint szabad terepen és nagy területet belátott. Viszont az őz a rét túloldalán, a napraforgó mellett szeretett esténként csipegetni és az kicsit messze volt. Ki kellett várni, hogy közelebb mutatkozzon. Ezen a terepen a cserkészet a vad biztos elugrasztását, felesleges zaklatását jelentette volna.

Egyik reggel sokáig nem jelent meg a bak. A vadász megunta a várakozást és barátjával elindultak, hogy kinézzenek az akácos alatti kukoricaföldre. Óvatosan, lassan ballagtak. A rétet a vetéstől az a fasor választotta el, amin múltkor hajnalban fellopakodott. Már majdnem elérték a szélső fákat, amikor egy róka osont el előttük a túloldalon, az alacsony kukoricában. Megvárták, amíg takarásba kerül, aztán őzbak ide, őzbak oda, a vadász leszúrta a nála levő célzóbotot és cincogni kezdett. Pár pillanat múlva már meg is jelent újból a ravaszdi, melyet a lövés azonnal átsegített az örök vadászmezőkre.
A dörrenésre erős őzriasztás volt a válasz a rét felől, aztán meglátták a feléjük rohanó bakot. Alig sörétlövésnyire, felháborodottan száguldott be az akácosba. Szabad szemmel is jól lehetett látni agancsát, olyan, mint amilyennek eddig látta. Nyilván valamelyik bokor takarásában sziesztázott eddig, és most, durván felijesztve szundikálásából, a sűrű bozótos erdőben érezte magát teljes biztonságban.

Ennek ellenére a vadász örült a rókának. Bízott benne, hogy a lövés hangja csak gyorsan múló kellemetlenséget okozott az öregnek, hamar elfelejti.

Továbbra is próbálkozott, leselkedett, az eddigiekhez hasonló eredménnyel. Más bak, más vad nem érdekelte, erre az agancsra vágyott mindenek felett.

És eljött az a nap, amikor utoljára ment ki este…

Délután hatalmas nyári zápor öntözte meg a tájat, de utána kisütött a Nap. Az esőcseppek úgy ragyogtak a fűszálakon és a bokrok levelein, mint megannyi smaragd. Az erdő, mintha csak be akarná pótolni a vihar alatti csendet, teljes erővel élt, mozgott, lüktetett, igyekezett kihasználni az alkonyatig hátralévő mintegy másfél órát.

A vadászt most két barátja is elkísérte. Mindketten szívesen kibiceltek, szerették meglesni a természet ezernyi csodáját, egyikük évek múlva szintén belépett a zöldruhások rendjébe.
Az istálló ablakain keresztül figyelték a rétet, remélve, hogy a rendhagyó időjárás következtében előbb megmozdulnak az őzek, ám egyenlőre csak a madarak felszabadult szárnyalásában gyönyörködhettek.

Aztán az egyik ablak előtt megmozdult a magas fű. Tisztán látszott, hogy feléjük oson valami, de eltakarta a sűrű növényzet. Barátja bíztatására, csak azért, hogy kedvét ne szegje, a vadász kedvetlenül vette kezébe a puskát. Biztos volt benne, hogy semmi vadászati jelentősége nincs a dolognak. Ám a következő pillanatban mintegy 6-8 méterre tőlük, szétnyílt a gaz és egy róka feje töltötte be a céltávcső látómezejét…

Mint múltkor hajnalban, a lövés után most is azonnal megjelent a bak. Szokott helyéről, a rétszéli bokrok felől szaladt az akácosba, de meg-megtorpant, szemmel láthatóan nem volt igazán tisztában a helyzettel.
Bár az eddigiekkel ellentétben immár jó lőtávolságra esett, a magas fű erősen takarta, és a rendelkezésre álló idő is kevésnek bizonyult. Beért az erdőbe, lőni nem lehetett.

Tovább várakoztak. A Nap lassan nyugodni tért, a színek előbb csak eltompultak, majd teljesen kifakultak. Percről-percre egyre jobban fogyott a fény, rohamosan sötétedett.
A vadász az istálló déli ajtajából az akácos felé is leselkedett, hátha…Igaza lett.

A szélső fák alatt, félig a bokrok takarásában, megjelent egy őz. Ráérősen csipegette a leveleket, időnként erős fejrázással kergette el a fülébe hegedülő szúnyogokat. Közel volt, de a szürkület bizonytalanná tette a látási viszonyokat, a sötét háttér sem kedvezett és a kereső távcső fényereje is kicsinek bizonyult. Annyit nagy nehezen ki lehetett venni, hogy fehérre fent végű, magas agancsot viselő javakorabeli bak, egyik szemága majdnem teljesen hiányzik.
Ameddig tudta, nézte a vadász, szemei szinte rátapadtak a lencsékre, majd csendben visszahúzódott és társaival óvatosan elhagyták az istállót.

Most aztán nagy gondban volt. A kifigyelt, elbírált, érdekes selejt helyett egy páratlan 6-os jelent meg! Két ilyen idős, domináns bak lehetetlen egy ekkora helyen, ezek nem tűrnék meg egymást. Ugyanarról a bakról lenne szó? Az agancs formája szerint igen. De miért nem látták eddig a hátsó ágakat? Többen, többször megnézték, igaz távolról, de jó látási viszonyok között. És amikor mellettük szaladt el! Közel volt, pár pillanatig a kis dombocska tetején az ég adta a hátteret! Akkor is csak az a nagy szemág meredezett a bal száron!

Órákig töprengett, latolgatta a lehetőségeket. Végül arra jutott, hogy csak egy bak van. Nem olyan ugyan, mint amilyennek eleinte gondolta (sajnos), de vitán felül lőhető. Ha már ennyit járt utána, megpróbálja elejteni.

A következő este ismét csapadékos volt. A vadász megérezte, hogy ez a hajnali vadászatra kedvező hatású lesz és a kora reggel már ott találta az istállónál. A lehető leghalkabban óvatoskodtak be társával az épületbe. A falu felett akkor kelt a Nap…

És amikor kipillantottak az ablakon, a bak előttük, a rét közepén csipegette a harmatos füvet.

Még egy utolsó távcsövezés, igen, ő az.

Az istálló minden eresztéke megremegett a hatalmas dörrenéstől, a közelben riadtan némult el az addig önfeledten koncertező madársereg.
És mire a lövés visszhangja elveszett az erdő fái között, a bak mozdulatlanul, megtört szemekkel feküdt a rét vadvirágos ravatalán.

Vártak pár percet, aztán az ablakon másztak ki, hogy addig se tévesszék szem elől a helyet, ahol összeesett, hiszen a magas fű teljesen eltakarta.

Amikor mellé értek, mindketten döbbenten torpantak meg. Hatalmas, erős agancsú bak hevert előttük és a vadász azonnal tudta, mekkora hibát követett el. Heteken keresztül, az első pillanattól az utolsóig arra összpontosított, hogy biztosan elbírálja a bakot, de csak az életkora, valamint az agancs formája, ágai, érettsége alapján. Ez annyira lekötötte a figyelmét, hogy eszébe sem jutott foglalkozni a trófea várható súlyával. Tagok 350 gr-os nagykoponyás súlyig ejthettek el selejt bakot, amit azért nem vettek annyira szigorúan, de ez felette van a 450-nek is, rögtön látszott.
Persze lőhető, de golyóérett, és neki nagy. Nem tudott annyira örülni, mint amennyire ez a gyönyörű bak, és a hosszú, izgalmakkal, váratlan fordulatokkal teli, sikeres vadászat megérdemelte volna.

Bár semmilyen szankciót nem foganatosítottak vele szemben, a vadászt még órákig kínozta a lelkiismeret-furdalás.

Szerencsére jött a következő, immár sokadik meglepetés ebben a történetben, ami kicsit más megvilágításba helyezte a dolgokat.
Már a leválasztott fejet nézegetve feltűnt, hogy a bal szem alatt kis lyuk van, amit a bőr elég jól benőtt már, tehát régi sérülés lehetett. A nyúzás, majd a koponya kifőzése, lehúsolása után kiderült, hogy ezt a bakot régebben kispuskával fejbe lőtték. A golyó a jobb első őrlőfog felett ment be és baloldalon a szem előtt távozott, hüvelykujjnyi krátert hagyva maga után a csontban. Egy mákszemnyi ólomszilánkot talált a szemgödörben is.
Valaki, ráadásul törvénytelenül, már próbálkozott az őz elejtésével. Igaz, a seb alapján ez évekkel korábban történt, a bak kondíciójában, viselkedésében semmi nem utalt a sérülésre, de élőhelyének közelsége a lakott településhez, műúthoz, a régi lövés nyoma mind azt mutatták, hogy elejtése inkább kívánatos volt, mint sem.

Ez nagyjából megnyugtatta a vadászt.

A meglepetések sorozatának azonban még mindig nem akart vége szakadni. Az elejtést követő második napon, mikor éppen a trófeával foglalatoskodott, édesanyjához vendég érkezett. Barátjának - akivel a bakot lőtte – élettársa ugrott be egy kis csevegésre. Jellemzője volt a hölgynek, hogy ha elkezdett csacsogni, a nyelve időnként olyan sebességre kapcsolt, amellyel rendre megelőzte saját gondolkodását.
A két nő elmélyült beszélgetésbe kezdett, a világ megszűnt körülöttük. Természetesen a vendég vitte a szót hosszú percekig, aztán egy kényszerű levegővételnél, a fulladás határán váratlanul körülnézett, és meglátta az agancsot. Máris témát váltott:
- Hallom Péter, meglőtted az őzedet! Mondta a Miklós! Ilyen kicsi?- kerekedett ki a szeme.
A vadásznak leesett az álla az utolsó mondattól. Valami frappánsat, csípőset akart válaszolni, ám a hölgynek sokkal gyorsabban vágott az agya, a következő századmásodpercben már tudta is a megoldást:
- Ja, persze, mert LÁNY!!!

Azt, hogy a bírálatnál a krotáliával együtt merítették az edénybe az agancsot, a számtalan meglepetésben már alaposan megedződött vadász egy vállrándítással vette tudomásul. 484 gr-os nagykoponyás súlyával még így sem érte el a bronzérmet, de ez egy pillanatig sem számított…
Csaknem tíz év telt el. A szobában díszhelyen függ a nagy bak agancsa, és a vadász azóta sem érti, miért nem vette észre előbb a hátsó ágakat…