Bakot lőttünk....

2004. július hava, annak is utolsó hete. Barátnőmmel jól megérdemelt egyhetes szabadságunkat töltjük Egerben, édesbátyám Felnémeti házában, aki feleségével és két kicsi gyermekével Horvátországban nyaral. Szerencsénk van az idővel is, egész héten napos száraz kissé túlzottan is meleg, többnyire frontoktól mentes időjárásban van részünk.
Természetesen az utazás előtt mint vadász szívvel megáldott ember, elsőként pakolom össze vadászfelszerelésemet, nem túl régen újonnan vásárolt Sabatti lux. 30-06-os golyós fegyveremet rajta szintén új Meopta 7x50 céltávcsövemmel. - Sokat várok ettől a kombinációtól, még ha tudom is, hogy nem a fegyver a fontos hanem az aki mögötte áll. - Teszem ezt mindazért, hiszen a Bükkalján az idők folyamán kiváló barátommá lett I-re vár rám, vaddisznóra szóló meghívásának szeretnék eleget tenni. Több közös programot is szervezünk a vadászat mellé, hátha a két fiatal menyecskénk elnézőbb lesz velünk a külön töltött esték miatt.
Megérkezésünk másnapján hívom is a kedves barátot, akkor kapom a lesújtó hírt, hogy a nagy meleg miatt ágynak esett. Hiába no szívbeteg ember, borzasztóan sajnálom. A következő 2 napot pihenéssel töltjük, ellátom a kertes házzal járó nélkülözhetetlen teendőimet, strandolunk, biciklivel bejárjuk az egész környéket, de csak nem nyugszok, nem hagy nyugodni a vadász szív. Mennék már nagyon, napról napra feszültebb vagyok, amit az asszony is érez.
Délutáni szunyókálásomból a telefon monoton hangja ébreszt, I-re az, jobban van! Pillanatok alatt kábultságomból feszült figyelem lesz, iszom magamba az "öreg" vadász kemény határozott számomra mégis oly kedves szavait. Holnap péntek, a "lányokkal" elmegyünk egy közös kirándulásra a Mátrába, - ottani vadászbarátainak szeretne bemutatni - majd másnap estére vaddisznó lest tervezünk.
Kivállóan sikerült pénteki napunk után, már itt is a szombat este. A terepjáróban hárman ülünk, I-re, én, és mindig mindenre kíváncsi, nyitott hozzám hasonlóan szintén agrárt végzett, természet és állat szeretettel megáldott mégis a vadászatot csak távolról szemlélő barátnőm. Nem volt "merszem" otthon marasztalni, annyira jönni akart. A Balaton környéki - no nem legnagyobb tavunkra, hanem a bükkben lévő kicsiny falura kell itt gondolni - erdeiktől a szocializmusban az intenzív mezőgazdasági termelés miatt megfosztott kopár domboldalakon araszolunk. Egy két magányos árnyékot adó fa, kisebb- nagyobb elvadult bokor csoportosulások, cserjék, egy két még mindig művelt parcellán lábon álló búza és kukorica. Mégis, járja a disznó, hisz a területen több kisebb vízér és dagonya is található.
A kocsiból kiszállva betárazunk, csőre töltünk, majd pár száz méter után a szélviszonyokat is figyelembe véve a domb nyugati oldalán egy bokor takarásában cserkelő székeinken foglalunk helyet. Puskák az ölünkbe, kereső és puskalámpáink ellenőrizve, kezdődik a feszült várakozás. Előttünk kb. 70 m-re sűrű bokortársulások, derékig érő magas fű, I-re szerint egy nagy kan kedvelt váltó helye. Fél tíz körül, szinte teljes sötétségben, motoszkálásra leszünk figyelmesek, hol máshol mint a hátunk mögött a gerincen túl a keleti oldalon. Óvatosan állunk fel mindketten, mintha vezényszó csattant volna, pedig csak egymás gondolatai hallottuk. Halkan, nagyon lassan kapaszkodunk fel a gerincig ahonnan már lelátunk. Keresők a kézbe, semmit nem látunk, biztos meghallott minket, a szelünk jó - gondolkozok- amikor az asszony megfogja a kezem és lefele mutat. A távcsövet arra felé fordítom, egy fiatal gímszarvas bika, már amennyire ezt a sötétben, megállapítani tudjuk. Menjünk, majd holnap! Rosszmájúan megjegyzem, bármelyik horgász vagy vadászkalandomon amelyikre az asszony is elkísért még semmit, soha nem vittem haza.... Most is bejött a papírforma, de hát semmi gond, a vadászat már csak ilyen.

Másnap késő délután az I-nél elfogyasztott finom tárkonyos vaddisznó leves után, ismét pakolászni kezdünk, most a terület egy másik részére megyünk, a falu fölé, a hegyoldalba. I-re és én is egyre feszültebbek vagyunk, valamit érzünk, sejtünk, valami van a levegőben. Pillanatok alatt elkészülünk, ülünk a terepjáróba, mégse indulunk. Kérdően nézek rá, akkor látom meg a huncut mosoly rajta: a lányok is jönnek! Az a terve, hogy engem az asszonnyal ültet fel egy magaslesre.... majd meglátom, hogy most szerencsét hoz. Jaj ne!!! Szomorúan taglalom lehetőségeimet, akár lőszert meg puskát se vigyünk, halkan imádkozok Dianához, de ő csak mosolyog.
Meredek hegyoldalon, szűk erdei úton kaptatunk a kocsival, csak úgy nyög alattunk, pedig a terepfokozat is aktív. Úgy jó tíz perc múlva egy kis tisztáson állunk meg, a falu ahonnan indultunk már messze alattunk, jól rálátni a kigyulladó fényeire. Gyertek! Sűrű erdőbe váltunk be, rég nem használt, szinte teljesen benőtt erdei úton kb. 70m. haladunk. Haladunk??? Kúszunk, mászunk! És íme elém tárul a nem rég, jól megépített fedett magasles előtte a nyiladék, a végén úgy negyven méterre szóró, mögötte és tőlünk jobbra sűrűn benőtt, elvadult tölgyerdő, balra lefele erősen lejtő oldalon, átlátható gondozott szálerdő. Bevallom nem is értem a hatalmas kontrasztot. Itt lesztek, 11-kor találkozunk, ha esetleg őzbak vált ki és lövésre való akkor lőjed, de a disznó a cél! Ezen rövid, de tömör utasításokkal hagy ott minket, feleségével úgy 500 m-rel lentebb gímszarvast szeretne megfigyelni, mint később kiderül törekvését siker koronázta. Két, lövésre való mustra bikát is megfigyelhettek. Majd szeptemberben a bőgés idején újra találkozunk.
Felültünk, az "asszony" jobbomon ül le, én csak utána mászok. "Kényelmesen" elhelyezkedek, a puskát csőre töltöm, kibiztosítok majd tőlem balra a csendben a les falához támasztom, a távcsövet az ölembe helyezem, majd felnézek. Meghűl a vérem, megszorítom Andrea kezét. Értetlenül néz rám. Majd lassan arra fordul amerre én, és már ő is látja, a sűrűből közvetlenül a szóró mellett egy őz dugja ki a fejét, majd ugyanolyan gyorsan vissza is húzza. Feszült csendben ülünk tovább, keresőm a kézbe, vigyázva nehogy hozzá koppantsam a leskorláthoz. Egy perc se telik el... Visszajött, most már távcsövem lencséin keresztül, figyelem. Fiatal bak, már a tartásából látom, tovább figyelem: rövid, alacsony szárak, szinten teljesen simák, a középső és hátsó ág szinte el sem különíthető olyan rövidek, a szemág jól tűzött, de szintén nagyon rövid, 3-4 éves örökös közepes lehet. Leengedem a távcsövet, szabad szemmel gyönyörködünk benne, inkább várjuk meg a disznókat. Hátha ők is tiszteletüket teszik, hiszen még csak nyolc óra, tíz perce se ülünk fent.
     Két-három perc telik el mire a bak megunja és amerről jött ugyanarra távozik. Megnyugszok, várunk, hallgatjuk az erdő jól eső csendjét, a halk neszeket. Két perce se szemlélődünk, mikor megint kivált a már előbb megfigyelt bak. Gondolkozom, még soha nem lőttem őzbakot, Ő lenne az első és ím Diana már megint elém vezérelte. A lővilág még jó, de már nem sokáig. A puskát emelem a kézbe, a céltávcsövön át figyelem. Kinézek jobbra, barátnőmre, akinek szemében egy könny cseppet látok meg, ő már tudja amit én még csak sejtek: itt ma egy gyönyörű életnek vége szakad. Győz a szenvedély, az egyre erősebb vadászösztön... Visszanézek a céltávcsőbe, megindul felénk, a fülével sűrűn legyez, valamit már ő is érez, megfordul a hátát mutatja, nem még nem, a szívem egyre hevesebben ver, elönt az adrenalin, mély lélegzeteket veszek. Oldalra fordul, a szálkeresztet a lapockán állítom meg, az ujjam lövésre görbül, hatalmas durranás töri meg az erdő csendjét, valahol bentebb madarak menekülnek, hangos adják tudtunkra nem tetszésüket. A jól irányzott lapocka lövéstől azonnal összeesett, még két apró rándulásra futotta erejéből, majd végleg megpihent.. Mindketten csöndben ülünk, Andinak potyognak a könnyei, nem is néz rám. Na majd este dolgaink végeztével elmeséljük neki a pest megyei gyilkos bak történetét, amely történetét én is csak halottam ugyan, ezért igazságtartalmát sem megerősíteni sem cáfolni nem tudom, hátha akkor megenyhül...

A telefonom rezgése hoz vissza a valóságba, I-re az. Hallotta a lövést és kíváncsi. "Bakot lőttünk" Először hozzám akar sietni, majd meggondolja magát, tartsuk magunkat az eredi tervhez, hisz még korán van, hátha jön még az a disznó.
Némán tovább ülünk, lassan teljesen ránk esteledik mikor újabb hangokra leszek figyelmes. Lentről jön, balról a szálerdőből, emelem a távcsövet, nem hiszem el egy suta a bakjával, de milyen bakjával. Két hatalmas, kb. harminc centis ágnélküli nyársas öreg bak. Hogy miért nem vártam egy kicsit, szidom magam, dicsérem Dianát, Kb. 100 méter lehet a távolság, oldalt áll, akár lőni is tudnék. Nem, ez legyen a I-é, ha nem is ma, de majd holnap vagy holnapután, még most kezdődik az üzekedés. Leeresztem a puskát, Andi nagy megkönnyebbülésére.
Várjunk hátha jön az disznó, de ha nem jön már az se baj, mindenképp élmény dús esténk volt.
Negyed tíz, már szinte semmit nem látunk. Mi ez már megint? Balra lent, szinte a les alatt állandó maszatolás. Egy borz, de mekkora. Emelem a puskát, rajta a cél kereszt, tíz méter sincs a távolság, nem jól látom, inkább nem lövök, miért is tenném, had éljen.
Tíz óra, semmi nem mozdul, csendes az erdő, rezeg a telefonom. I-re az: menjünk! Tíz perc múlva már e les előtt várjuk, látjuk lámpája fényét. Elindulunk a bak felé, feszült vagyok, I-re mustrálja, majd örömömre megjegyzi "jó kilövés, gratulálok" gyors tisztelgés a vad előtt, zsigerelés, sietünk, majd otthon felavatnak, sok még a dolog.
A háznál következett az avatás, jól elvertek Szent Hubertus nevében, majd gyors nyúzás, darabolás. Kötelező feladataink végeztével, jól esik a finom házi pálinka, a friss élmények újbóli felidézése, elmesélése....

2004. szeptember 13.

Tisztelet a vadnak!                                     
Tisztelet a vadásznak!                          

Vadászüdvözlettel: Bauer Zoltán