Rövid kijelentő mondat, s mégis mennyi minden van mögötte.
Az egész a villamoson kezdődött, valamikor tavaly ősszel. A Nagyerdő felé rázattam magamat, amikor az egyik megállóban két számmal nagyobb bakancsában, egy biológus palánta botladozott mellém. Néhány évvel ezelőtt még nálam volt nyári gyakorlaton, most meg egyetemi jegyzeteket szorongatott a hóna alatt. Környezetvédelmet hallgató, komoly fiatalember lett belőle, s mint ilyen, szerteágazó tudással kápráztatott el néhány pillanat alatt.
A vadászathoz néhány logikai bakugrással, már a Nagytemplomnál eljutottunk, s mire a Bem térhez értünk már sikerült ítéletet hirdetnie muflon ügyben.
Útitársam szerint, erdőkkel borított hegyvidékeink legnagyobb csapása a muflon. Az idő rövidsége miatt ugyan nem térhetett ki a kézzelfogható károkozások mibenlétére, de olyan szavak láttak napvilágot, mint a táj és fauna idegen, táplálék konkurens, nem endemikus faj, s mint ilyennek, csakis a hazai tájakról való teljes eltűnése, eltüntetése lehet az egyetlen üdvözítő megoldás. Számtalan szaktekintélyre, s az általuk írott cikkekre hivatkozott, melyek a szabályozzunk tűzzel-vassal elképzelést elemezték. Nagy hévvel melegedett mondanivalójába, s gondolatban talán már a disszertációját védte, amikor – megérkeztem.

Leléptem a villamosról, s magára hagytam az ifjú titánt. De a gondolat, mely szerint nekem lőni kell egy muflont, - amíg még van -, mint a mag, már lehullott a földre, s vadászálomból szőtt puha takarót húzott magára.
Növekedésnek aztán március végén indult, amikor baráti társaságunk egy szalonkázást követően, a faluszéli fogadóban múlatta az időt. Néhány kitömött fácán, s egy kifli nagyságú szarvpárt viselő, életében talán két évet magáénak valló gyerek kos koponyája alatt üldögéltünk. Szalonka nem esett aznap este, így fantáziánk szabadon csapongott más vadászati lehetőségek között, s így szóba kerültek a muflonok is.
Volt hang, mely szerint ez a vad nem is olyan vad, sőt, valódi birka, s mint ilyen, türelmesen megvárja a lövést. De volt olyan vélemény is, hogy igazi, sportos állat, amit csak hosszas cserkelések, leskelődések után lehet terítékre hozni. Érvek, s ellenérvek hangzottak el, miközben bennem szépen lassan - mondhatni lopva -, kicsírázott az elképzelés.

Kezdetben csak magamban dédelgettem az álmot, de később, valamikor az őzbak vadásztatás kellős közepén, amikor már szárba szökkent a mag, ideámat megosztottam barátaimmal is.
- Muflont akarok lőni!
Csak így egyszerűen. Természetesen nem bárányt, vagy jerkét, hanem fajának büszkeségét, nyerges, nagy csigájú, délceg kost. Gyorsan lehurrogtak, mondván, hogy muflonvadásszá avatásomhoz bőségesen elegendő egy szarvtalan bárány is, de én kitartottam az elképzelésem mellett.
- Egyet, de nagyot!
Aztán, amikor végig böngésztem a vadásztársaságok árlistáit, beláttam, hogy kezdéshez valóban elegendő lenne egy kisebb is. S ezzel mintegy el is búcsúztam gondolatban a vadjuhoktól. Vágyam tüze hamvába holt, de a hamu alatt valahol a mélyben, zsarátnok izzott.
S ez a vágy, mint a parázs amikor száraz fába mar, ismét lángra lobbant. A nyár végére olyan üzleti kapcsolatba keveredtem, aminek kölcsönös megelégedésre hajló végén egy vadászati meghívást kaptam.
Egy kosra. Bármekkorára.
Eszembe jutott a kocsmafalon szerénykedő kiflivég, s kihúztam magamat.
- Egyet, de nagyot!


Hetek, sőt hónapok voltak még hátra, de én elővettem könyveimet, s felkészültem a muflonokból. Olvastam Korzika és Szardínia szigetéről, Forgách grófról, s este, amikor lefeküdtem, az álomból szőtt akolban nem selymes szőrű báránykák, hanem vitézül küzdő kosok tolongtak.
Tudtam már, hogy a hazai állomány helyet kapott a Bakonytól a Gerecséig, a Börzsönytől a Zemplénig, s tisztában voltam már a faj biológiájával is. Irodalmi búvárkodásom során aztán megtaláltam a villamoson faképnél hagyott útitársam által emlegetett cikkeket is, melyekben a faj létszámát minimálisra szorítani igyekvő hangok kaptak helyet. Egyebek mellett szó volt itt az erdei környezetről, ami az emberi beavatkozás után további károkozást már nem képes elviselni. Mint például a muflonok újulat legelését, vagy a törmelékes lankák, muflon paták taposásával okozott erózióját.

Bár őszintén megvallva az alföldi síkhoz szokott lábaim jóval nagyobb kárt okoztak, a Bánom-tető megmászása közben, amikor november végén eljutottam végre a hegyekbe. Miközben kísérőmet követtem – milyen idétlen kifejezés, hiszen a három nap alatt, míg mögötte botladoztam, egyszer sem sikerült megelőznöm, hogy ne én legyek a kísérő – láttam a természetvédők által megemlített erdőket, sziklagyepeket, s törmeléklejtőket, de mi tagadás, engem sokkal jobban lenyűgözött az egész, mint a rész látványa.
Égnek szökő, szürke törzsű bükkösben, arasznyi, aranyban játszó avarban gázoltunk, s kerülgettük a hol kalapnyi, hol elefánt nagyságú és színű sziklákat. Aztán fenyők álltak fel hosszú, tömött sorokban, s megcsorranó gyantájuk, elmúlt karácsonyok tömjén illatát idézték. Ágaik között orgonálva búgott a szél, s a tűlevélszőnyegen halk, és puha járással lehetett cserkelni.

Három napig bújtuk az erdőt. Kaptattunk a hegyoldalban, megmásztuk a meredélyeket, végig egyensúlyoztunk a gerincen, s leereszkedtünk a köves lejtőkön. Zergének való, nyaktörő mutatványokkal szórakoztattuk magunkat, s én minden alkalommal, amikor bakancsom alatt görögve megindult a hegyoldal, éveket öregedtem.
Társam mindig előttem járt, s én örültem, hogy bokaficam nélkül a nyomában maradhattam. Mentségemre szolgáljon, neki csak egy messzelátó himbálózott a nyakában, míg nekem a kereső mellett a Mauser is a vállamon lógott, míg kezemben egy célzást segítő, de a hegymászást nagyban hátráltató lőbotot szorongattam.
Persze csak az első nap. Mint utóbb kiderült, teljesen feleslegesen. Nem mintha nem láttunk volna muflonokat, de ez az alkalom elsősorban a látványról szólt. A látványról, amit eleinte nagyon nehezen akartam észrevenni.

Hasztalan igyekeztek szemeim, a barna csuhás hegylakókat mindig csak akkor vették már észre, amikor mozgásban voltak. Pedig kísérőm lelkesen suttogta a látnivalókat, s tolmácsolta az elénk tárulkozó képet, de hiába. Néztem, de nem láttam.
Az első napon így csak elfutó egyedekben gyönyörködhettem, s bár voltak pillanatok, amikor egy-egy odadobott mesterlövéssel talán terítékre hozhattam volna egyiküket, másikukat, ezek a lehetőségek nem vonzottak. Kalimpáló lőbottal, fatörzsekhez koccanó fegyverrel próbáltam kísérőm nyomában maradni, de egyelőre úgy tűnt, eredménytelenül.

A másnap aztán jelentős változásokat hozott. Egyrészt az erdészházban hagytam botomat, másrészt sikerült már álltában is felfedeznem néhány példányt. Nem volt köztük igazán nagy trófeát viselő kos, de nekem már a látványtól is elakadt a lélegzetem. No, meg a hosszúra nyúló kapaszkodásoktól, ereszkedésektől.
Az egyik völgyben aztán sikerült egy igazán pompás kost felfedezni. Sajnos már csak mentében. Szarvai tekintélyes ívet írtak le, s egy teljes kört mutattak. Kísérőm nyugalomra intett, és némi kerülőt javasolt. Az elképzelés szerint a gerincet megkerülve, a ködbe burkolózó tető megmászásával a szomszédos völgy szedres foltjában utolérhetjük.
- Gyerünk!

Gyilkos iramot diktáltunk, s én hamarosan irigykedve gondoltam a földigilisztára, ami állítólag a bőrén keresztül is képes lélegzethez jutni. Erre a képességre akkor és ott, nekem is nagy szükségem lett volna.
Társam előttem haladt, s a távolság percről percre, nőtt közöttünk. Nem érdekelt már az erdő, az égbeszökő fák látványa, nem fogott meg az avarszőnyeg szépsége, már csak a feladat maradt. Utolérni ezt a kerge zergét, akinek valószínűleg lótüdőt adott a Mindenható, míg alólam immár másodjára csúsznak ki lábaim. Irgalmatlan kaptató volt, ráadásul minél fentebb kapaszkodtunk, annál sűrűbb lett a köd.
Aztán amikor már azt hittem nincs tovább, tényleg nem volt tovább. Egy lapos kövekből rakott szikla piramis tudatta, hogy megmásztuk a Bánom-tetőt, s innen már csak lefele vezet az út. Pára felhőket fújtatva körülnéztünk, s mivel a köd falként állt előttünk elzárva minden kilátást, tovább mentünk. Ezúttal már lefele.
Mondhatni vígan szedtem lábaimat, aztán hamar rájöttem, hogy felfele kapaszkodni csak megerőltető, míg lefele haladni kész életveszély. Voltak helyek, ahol kísérőm is nadrágféken közlekedett, míg én szálanként égnek meredő hajjal, egyszerűen hátat fordítottam a lejtőnek, s keresztbevetett puskával, kézzel, lábbal kapaszkodva igyekeztem leereszkedni.
Lábaim citerázva próbáltak támasztékot keresni, homlokomról verítékpatakok szakadtak le, miközben tüdőm valami rejtett oxigén tartalékot próbált felfedezni, valahol az őrülten kalimpáló szívem mellett.
Őrült vállalkozásnak tűnt, hogy egy muflont akarjunk a sziklákkal szórt hegytetőn utolérni. Egy muflont, ami íme ott állt előttünk.

Kísérőm egy pillanat alatt leguggolt, míg én melléroskadtam, s tátogva, levegőért kapkodtam. A kos mindent megtett, ami tőle tellett. Az elmúlt évek alatt jókora szarvakat növesztett, megvárta, hogy köveket görgetve közelébe férkőzzek, keresztbe állt, hogy a legtökéletesebb célt mutassa, s csak várt és várt. Nyeregfoltos, barnacsuhás, hatalmas példány volt. Unottan rágott valamit, aztán szinte sürgetően rám nézett, egy - Na mi lesz már? – kifejezéssel a tekintetében.
Ekkor már vállba szorított fegyverrel, a szálkereszt mögül néztem vissza, de a puska, mintha önálló életet élt volna, hatalmas köröket írt le a kezemben.
- Vigyázz a szarvakra! – hallottam a súgást, s a célkereszt tovább körözött.
Mászástól összeszűkült tüdőmbe levegőt próbáltam préselni, s amikor két légszomj között a nyeregfolt, s a lapocka közé remegett a kezem, útjára engedtem a golyót.
A dörejt játékosan dobálták a környező hegyoldalak, míg a kosom jelzés nélkül eliramodott.
- Megvan?
- Mindjárt meglátjuk.
Feledve a korábbi megpróbáltatásokat, s a fáradságot, a sziklákat kerülgetve ahhoz a részhez ereszkedtünk, ahol fenyves váltja fel a bükköst, s ahol utoljára láttuk az elvágtázó muflont. Sokáig kúsztunk, másztunk, s vérnyomokat kerestünk. Hiába.

Eleinte bosszantott, hogy talán hibáztam, de ahogy egyre messzebb kerültünk a rálövés helyétől, s hiábavalóan kutattunk egy bizonyosságot adó vércseppért, már csak azon fohászkodtam, nehogy sebzésre utaló nyomra leljünk. Nem is találtunk. Visszakapaszkodtunk a meredélyen, hogy megkeressük azt a helyet, ahol a lövést megelőzően kosom állt, s a nyomok alapján egyértelművé vált, hogy az utánkeresést eleve itt kellett volna kezdeni.

Maroknyi, golyó vágta, fekete szőr hevert az avarban. Láttára jóleső fáradtság öntött el. A kos szügyéről seperte le sietős útjában a lövedék, anélkül, hogy megsebezte volna azt.
Később, amikor az erdészház kandallója előtt ücsörögtünk, újra értékeltük a napot. Bámultuk a lángok játékát, s miközben újra és újra belekortyoltunk a szegfűszeges forralt borba, végig gondoltuk a lövés körülményeit. Kellemesen elzsibbasztott bennünket a külső és a belső tűz, s jó volt lustán elnyújtózva a másnapot megtervezni. Persze lehetett volna még elmélkedni egy - mi lett volna, ha – kérdéscsoporton, de ehhez túlságosan is sokat kivett belőlem ez a délután. Nem érdekelt már, hogy pár centivel fentebb, lentebb, vagy jobbra, balra mit talált volna el a golyó, elégedett voltam. Ez a nap megadta azt, amit megadhatott, s, hogy nekem sikerült remegő kézzel belerántanom a lövésbe, hát kellemetlen. De előfordul. Nem tudtam ugyan kapitális kost terítékre hozni, viszont sebzett vad sem maradt utánam kint az erdőn, sőt a szarvakat sem silányítottam egy rosszul irányzott lövéssel tönkre.
A cserkeléssel talán a cinegék jártak a legjobban. Legalább három fészekre való bélésanyagot hagytam nekik ott az avarban.

A másnap aztán meglepően jól, bár talán a fűszeres bor utóhatása miatt, kissé bambán indult. Kóválygó fejem a terepjáróban aztán hamar helyre rázódott, nem volt izomlázam – mint utóbb kiderült, csak átmenetileg – s már az autóból több helyen láttunk juhokat, bárányokat. Később fiatal kosok ugrottak előttünk át az úton, s mi a gyalogos folytatás mellett döntöttünk.
Az út olyan volt, mint az előző nap, s mire ismét megmásztuk a Bánom-tetőt, már erősen sajnáltam a korábbi hibázásomat. De a sziklapiramist már ismerősként üdvözöltem, s amikor lefele-útnak a meredek oldal helyett egy szelídebb lankát választottunk, szinte vidáman botladoztam kísérőm után.

A bükköst egy nyírfákkal teleszórt hatalmas rét követte, ahol a hegy is kedves dombbá szelídült. Vöröslő galagonya bokrokat kerülgettünk a lábszárig érő száraz fűben, amikor egy tehén baktatott át előttünk borjával. Odadermedtünk egy-egy cserje mellé, s míg arra vártunk, hogy anya és fia ott hagyjanak bennünket, bégetés szállt felénk.
A gímek mögött muflonok váltottak át a réten, s mi igyekeztünk láthatatlanná válni. A szarvasok ráérősen sétáltak, s mi bár rohanni akartunk a nyáj után, kényszerű pihenőnket töltöttük a bokrok mögött. A tehén és borja felénk legelt, míg mögöttük tompa puffanásokkal kosok kezdtek vívni a nyárfák alatt. Egy bárány közben megkerülhette a dombtetőt, mert a bégetés ezúttal már tőlünk balra hallatszott. Idegeim tótágast álltak, miközben arra gondoltam miként fognak a szarvasok riasztva eliramodni, magukkal rántva a nyájat is, ha ez a mafla muflongyerek tőlem megijedve, kivágtat közéjük.
Igyekeztem hát még jobban együvé válni rejtekemmel, amit dévaj tüskék tettek emlékezetessé. A galagonya vadul védte piros bogyóit, s én sziszegve próbáltam közéjük imádkozni magamat. Ez persze fölös zörgéssel járt, s kísérőm már aggódva pislogott vissza rám.
A szerelmi csatározás száraz csattanásai talán nem zavarták a szarvasokat, de a diszkréten birkózó bokor már sok volt nekik. Egy galagonya, ami éppen indulni készül.
- Ez érthetetlen! – gondolhatták, s jobbnak látták, hát, ha tovább állnak.

Ahogy elvágtattak a gímek, megérkezett az anyját kereső bárány, így továbbra is közönség előtt küzdhettem a tüskékkel, bár eddig közéjük, most meg már közülük igyekeztem. A kis birka megdöbbenve szemlélt, s én teljesen megértettem szegényt. Hogyne. Egy nagy csúnya, meredek valami, amint topogva sziszeg, s mellső lábaival hadonászik. Mindenesetre, mint egy megszeppent gyerek, befogta végre a száját, s szó nélkül visszairamodott a domb mögé.
Mi, hogy egyedül maradtunk végre, a másik oldallal próbálkoztunk. A nyírfás rész tompán zörgött, s a bokrok takarásában muflonok mozogtak. Valószínűtlen tömegben forgott körülöttünk a nyáj, s én megilletődve akartam kiválasztani a kosomat. Itt éretlen fiúk kergetőztek, amott hatalmas, nyerges vitézek vívtak tompa csattanásokkal. Egy anya vitte arrébb idei szaporulatát, s mögöttük, mint egy álom, hatalmas csigába hajló mesebeli trófeát viselő kos kocogott.
- Lőjed! – s én fogcsikorgatva próbáltam célkeresztbe fogni a távolodó álmot.
Sajnos a kos végig háttal volt felém, s bár jól fejlett szarvai, mint egy versenybicikli kormánya kunkorodtak két oldalt, lőlehetőséghez nem jutottam. A hármas közben kivonult a porondról, s helyüket két másik szemrevaló, de fiatal hímnek adták át. Csattantak a tülkök, összetámaszkodtak az izmos nyakak, s a vívók egymás fölé akartak kerekedni. A bokrokkal körülvett kis tisztás küzdőtérré alakult, ahol az üzekedésre várók körbe pörögtek, majd rövid hátrálás után ismét összecsaptak.

Kezem ráfeszült a Mauser tusára, s a küzdelem kimenetelét vártam. Szurkoltam a győzőnek, s szorítottam a vesztesért, bár a csata, egyelőre eldöntetlen kimenetelűnek tűnt. A vetélkedő felek egymás hátára nehezedtek, megpihentek, majd néhány pillanat múlva egy csontroppantó oldaldöngetéssel a bokrok mögé keveredtek.
Helyükre jerkék érkeztek, s mögöttük egy fekete kos ballagott. Szarvainak csigája ugyan szűk kört írt le, de valahol a szemek alatt ért véget. A puskát teljesen öntudatlanul emeltem vállhoz. A kos közben megállt, s talán a küzdőkre figyelt.

Lövésemre kirúgott, majd elrohant a nyírfák között. A nyájban hatalmas volt a kavarodás. Jerkék rohantak balra, kosok jobbra, aztán tovább gomolyogtak a bokrok között. Próbáltam szemmel tartani a nyeregfolt nélküli sebzettet, de a nagy kavarodásban teljesen elveszítettem. Közben a szétzilált nyáj felém hömpölygött, s lám, milyen furcsaságot képes művelni a vadászszerencse, a többiek mögött kissé lemaradva, a fekete kos közeledett.
Szügyét mutatta, amikor megismételt lövésem érte. Fejét felvetette, tett még néhány lépést, majd összeroskadt. Hosszú pillanatokig álltam a kilőtt fegyvert szorongatva, s üresnek éreztem a reggelt, s benne magamat. Valamit elértem, s közben valami elveszett. Lábam remegni kezdett, de ezúttal már nem a megerőltető hegymászás miatt.
Egy nyírfa törzséhez támasztottam puskámat, s muflonomhoz sétáltam. Kísérőm már ott állt mellette, s levett kalapján, sebszájban megvérzett fenyőágat nyújtott felém.
- Igazán nem hittem volna – dörmögte - , de ez tényleg nagyobb, mint az enyém.
Kihúztam magamat.
- Egyet, de nagyot!

Aztán vadam mellé térdeltem, s végigsimítottam szarvának barázdáin. A homlok felett az egyik tülökből diónyi darab hiányzott, míg a másik oldalon letörött a szarv vége. Mégis szép, tökéletes trófea, hiszen sokkal több van benne, mint amit centiben lehet megmérni.
Ujjam, mint a lemezjátszó tűje, barázdáról, barázdára ugrik, s a trófea megszólal. Beszél az elmúlt évekről, a kos, és vele a Bánom-tető életéről. Mesél az erdőről, annak lakóiról, s nekem ismét eszembe jut a tavalyi villamos út, aminek íme, új megállójához érkeztem.

Ujjam az évgyűrűk között, hónapról hónapra vándorol. Látja az első tavaszt, s érzi az anya megkönnyebbülését. Ezt a tavaszt aztán még hat másik követi. Közben száraz nyarak, lucskos őszök, s kemény telek váltják egymást. Különösen a negyedik tél igazán erőt próbáló. Itt mély barázdákba csúszik a kutató ujj, s érzi, hogy ezek a hónapok bizony válságosak a kos számára. Legyengült szervezetét láz gyötri, s valahol mintha egy kutya is ugatna, de aztán a korai tavaszt követő bőséges nyár, már finom szerkezetű, vékony barázdákat hoz.
A kos megerősödik, s fajának büszkeségévé válik. A következő őszökön minden alkalommal rendre győztesként hagyja el az üzekedési harc porondját, bár a legutóbbin jókora darabot kitör egy okvetetlenkedő fiatal bajnok jelölt, a homloka feletti szaruból.
Ujjam az utolsó gyűrűkre siklik. A tavaszt, mint rendesen, most is forró nyár követi, s a nagy fekete kos szépen barázdált szarván, hullámot vet az utolsó szarukarika. Borzongató, valóságnak tűnő képek bukkannak elő, de a kijelölt utat most már végig kell járnom.

Juhokat és jerkéket látok magam körül a nyájban, küzdelemre készülő, ősi birtoklási vágyat érzek, amikor valami fájdalmasan nagyot csattan.
Menekülnöm kell!
Lábaim ösztönösen visznek a többiek után, aztán már csak egy ütést érzek, s csend lesz.
Emésztő nagy csend.