Huszonnégy disznó feküdt a hóba ágyazott terítéken. Legelöl egy testre, agyarra hatalmasat mutató kan, mögötte négy kisebb egymás mellett. Őket egy nagy kampójú koca követte, míg a sort az agyartalanok zárták. A terítéket fenyőgallyak övezték, s a sarkokon két hatalmas máglya ontotta a fényt, és a meleget.

Kora reggel volt a hajtás előtti erdőszéli gyülekező, ahova népes baráti társaságunk is hivatalos volt. Öten érkeztünk tegnap a kis somogyi faluba, s szállásoltuk el magunkat egy patinás vendégfogadóban, hogy a másnap már kint vacogtasson minket mind a mínusz hét fokával.
Magunkra húztunk ugyan minden ruhadarabot, amit otthon a hátizsákokba gyömöszöltünk, de a napfelkelte után már éreztük, hogy jóval nagyobb poggyász kellett volna ehhez az utazáshoz. Ahogy a nap sárga korongja kibukkant a dombok párába font szelíd halmai mögül, a hét előbb tízig, majd tizenkettőig süllyedt, s ruházatunk érezhetően, fokról fokra egyre vékonyabbnak bizonyult.
Mindannyian golyós fegyvert vittünk magunkkal, így érthetően az elállók között kaptunk helyet, de csak kettőnknek kedvezett a sorshúzás bekötött szemű szerencséje, s lettünk valóban állók. Legalábbis azt hittük ez a szerencsésebb választás, hiszen így volt lehetőségünk a hajtás csendesebb pillanataiban némi karcsapkodással egybekötött helybennfutással javítani az elfagyott vérkeringésünket.
Mi aztán nem lőttünk disznót, bár nem is fagytunk teljesen össze. Másik három társunkat mobil magaslesekre vezényelték, s délutánra szinte beledermedtek a havas tájba. Disznót mindannyian láttunk, ők azonban rá is lőttek egy-egy népes kondára, mi több, ketten közülük részesei is lettek az esti terítéknek.
Fémvázra felgallyazó harmadik barátunk is kivette a részét a lövöldözésből, s, hogy mégsem tudott felhőtlenül a disznók kiterített soraira nézni, annak egy szerencsétlen lövés volt az oka. Valamikor a hajtás félidejében, jókora disznó kocogott ki mellette a nyiladékra, méreteiben -vadásztársunk elmesélése alapján- messze maga mögé utasítva a főhelyet elfoglaló vadkant.
Agyarai messziről villogtak, s amikor megállt, olyan felhőző párák törtek elő a csontszínű sarlók mögül, melyet csak az elmúlt század régi gőzmozdonyai tudtak produkálni, megfakult sárga képeslapokon.
Sajnos ezek a meleg párák nem barátunk ujjait melengették, s haszontalanul tűntek el a fagyos levegőben, hogy majd később hajnali zúzmara, vagy délutáni hópehely legyen belőlük, így az elgémberedett kezek fogta puska elég körülményesen tartotta a célt. De tartotta, bár a hatalmas dörrenést követően, egy csődörével kacérkodó kanca módjára úgy rúgta állon gazdáját, hogy az aztán majdnem lefordult a lesről.
A nagy kan körül szinte felrobbant a porhó, s a fehér függöny takarásában, egy roppanással a bokrok közé vetette magát.
A hajtás után mindent megpróbáltunk, amit a gyorsan rövidülő alkonyban megtehettünk, de ez a minden kevésnek bizonyult. A kutyák nagy része több sebből vérzett az öreg kocával való küzdelmes harc után, s voltak olyanok is, amelyek késő estig sem tértek vissza gazdáikhoz. Így aztán jó orrú segítők nélkül indultunk a vörös rubincseppekből hóba írt vérláncon, bár eleinte bizakodva törtük a kacskaringós csapa melletti szűz havat.
Később a vérnyom egyre fogyatkozott, néhol a lánc el is szakadt, s néhány nagyobb hóbucka megmászása után, egy sűrű galagonyákból szőtt bozótos szélén teljesen elveszítettük.
Következésképpen elég szárnyszegetten érkeztünk a vadászház előtti kis tisztásra, hogy részt vegyünk a vad búcsúztatásán, s megköszönjük a vendéglátást. A máglyák tüze felemésztette a fát, ami lángolásukat táplálta, s a zsarátnok vörös szemként hunyorgott, amikor a szomszédos domboldalról visszanéztünk vadászatunk helyszínére.
Bár társaságunk két tagja három süldővel is hozzájárult a nap eredményességéhez, barátunk szomorkodása mégis rányomta bélyegét az esténkre. Sajnáltuk a sebzett kant, és sajnáltuk barátunkat, aki immáron a negyedik nagy bögre forralt bort ürítette elveszített vadja emléke fölött búsongva.
Ennek a kannak kellett volna azt a mérhetetlen űrt betöltenie társunk lelkében, amit a tartós sikertelenséggel kísért vaddisznó vadászatok okoztak ott. Ez a vad lett volna az első a vaddisznók sorában, - s most elveszett.
A száraz vörösbort, amit fahéj rudacskák lobbantottak lángra, a szegfűszeg fűszeres párája lengte körbe, hogy valami érzéki citrus illattal kiegészülve bódítólag hasson mértéktelen fogyasztójára.
Barátunk hangulata minden felhörpintett adag után változott, s kedélye, mint egy viharban hánykolódó hajó, a szélsőségek között hullámzott. Hol magasztalta a sebzett vadat, megemlékezve annak nagyságáról, agyarainak hosszáról, égnek meredő sörtéiről, hol átkozódva verte az asztalt, mondván, semmi belátás nincs egy ilyen állatban, hiszen milyen csúful ott hagyta őt. Közben fogyott a bor, mert a kesergésben társaságunk is aktívan segédkezett, s mi tagadás, éjszakára el is fogyott egy kisebb somogyi szőlőskert előző évi termése.
Ennek megfelelően elég bambán, s kialvatlanul néztünk a másnap délelőttre, ami a vendéglátó vadásztársaság vadőrével együtt köszöntött be. A hivatástudattól űzött alkalmazott utána nyomozott a tegnap történéseinek, s néhány órás tekergés után további két süldővel, s egy hatalmas kannal gyarapította az este végeredményét. A kan barátunké volt, s ott hevert a galagonyás sűrűség kellős közepén, ahova utolsó erejével szinte bedobta magát.
Magunkra kapkodtuk ruháinkat, s félóra múlva már kint tapostuk a havat, hogy mihamarabb lássuk a csodát, a helybéli kanok öregapját. Csak a tüskés sűrűség késztetett megtorpanásra minket, de aztán közös erővel utat törtünk a vadhoz, hogy aztán megilletődött barátunknak őszinte örömmel tudjunk gratulálni első disznójához.
Mi tagadás, disznó nagy állat volt, s még holtában is, ahogy félig besüppedt a hóba, nagyon nagynak tűnt. Pláne amikor ki akartuk a bokrok közül vonszolni. A tehetetlen test beleakadt mindenbe, amibe beleakadhatott, s mi néhány perc múlva, egymás után dobtuk le magunkról a feleslegessé váló ruhadarabokat.
De megérte! A fogadó udvarát fenyőgallyakkal díszítettük, s a zöld tűleveleken fekvő nagy kan, valóban fejedelmi látványt nyújtott a két süldő közé kiterítve.
Hosszú percekig csodáltuk, fényképeztük elölről, oldalról, aztán barátunkat egyhangúlag és alaposan disznóvadásszá avattuk, aki boldogan tűrte a rámért csapásokat.
Téli nap ragyogott felettünk, valahonnan vadlibák gágogását sodorta felénk a szél, s mi hozzáláttunk a zsigereléshez. Szerencsés kezű társunk több őzet tett már tisztába, tekintettel alföldi illetőségére, de vaddisznóval, pláne ekkorával, eddig nem volt még dolga.
Mindenesetre többször erőt merített egy szalmába font hasas butykosból, amiből társaságunk aktívan segédkező tagjai is hosszasan kortyoltak. Jómagam érezve még az esti mámort, s nem vallva a kutyaharapást szőrével történő gyógykezelés szükségességét, inkább csak alkalmi absztinensként segédkeztem. Figyelve társaim széles jókedvét, s a vészesen fogyatkozó lélekmelegítőt, konyhai tervek gondolata ütött szöget a fejembe.
Félretettem magamnak a jókora szívet, a rózsaszín tüdőt, s az agyarak miatt elfűrészelt fejből előhúztam a nyelvet is. Jól átfagytunk mire végeztünk, s amikor bementünk szobáinkba, a melegben barátaim, élükön a frissen avatott vadkanölővel, - ágynak dőltek.
No, nem valami alattomosan fellépő betegség verte le őket lábaikról, de az előző este közös búsulása, az azt követő korai ébredés, s a hideg ellensúlyozásaképpen kiürített kis demizson együttes hatása, ebben a zsongító melegben megtette a hatását. Pár perc múlva, amikor benéztem a konyhából, már egyenletes szuszogás szárnyalt a szobában. Magukra hagytam hát az alvókat, s velük az álom könnyű szárnyú pillangóit, és visszasiettem rotyogó fazekaim mellé.
Két tűzön gőzölögtek edények. Az egyikbe a jól átöblített belsőségeket tettem fel főni, kevés sóval, néhány gerezd fokhagymával, jókora vöröshagymával, míg a másikban a kan fogsora kapott helyett. Kis maréknyi szemesborsot és mustármagot dobtam az előbbihez, pár babérlevél társaságában, aztán az egészet jól beterítettem morzsolt majoránnával. A másik fűszerek nélkül melegedett.
Odakint szállingózva eleredt a hó, s én magára hagytam fazekaimat, hogy a fogadó udvarára sétáljak. Banálisnak ható, öklömnyi hópelyhek hullottak, s raktak hókucsmát a téli álomba merült fákra és bokrokra, de jutott minden kerítésoszlopra, s villanypóznára is. Aztán sziszegni kezdett a szél, s megkavarta a pelyhek táncát. A hó vízszintesen kezdett folyni, s én sietve mentem vissza a konyha trópusi légkörébe, hogy megnézzem, mi rejtőzik a gőzfelhők alatt.
Az agyarak alatt visszafogottan lobogott a tűz, míg a másik fazékban rotyogó belsőségek már eléggé megpuhultak. Leszűrtem a főzőlevet, a szívet, a tüdőt, és a nyelvet ujjnyi hosszú, vékony szeletekre vágtam. Öklömnyi vöröshagymákat pucoltam, s bár könnyeim sűrűn hullottak, apróra kockáztam valamennyit.
A dinsztelt hagyma illata belengte a konyhát, ahogy összepirítottam a jókora adag liszttel. Bőven megszórtam pirospaprikával, s felöntöttem hideg vízzel. A rántást hozzákevertem az átszűrt leveshez, amibe aztán visszatettem a felcsíkozott belsőségeket. Újra sóztam, s ismét a tűzhelyre bíztam a továbbiakat.
Belekukkantottam a másik lábasba, ahol az agyarak párálltak. Az alsó álkapocsban már megmozdultak a nagyok, míg a felsőből ki is fordult az egyik kicsi. Hagytam őket tovább főni, s figyelmem ismét a másik edény felé fordult.
Belekóstoltam a zubogva forró lébe, aztán elővettem a legfontosabb hozzávalókat. Visszafogtam a tűz lobogását, és citromlét öntöttem a leveshez, amit aztán további simára kevert mustárral egészítettem ki. Többszöri kóstolgatás után még egy kicsi só, s még egy leheletnyi savanykás íz került a korhely vadászok vacsorájához.
Elzártam a lángot mind a két edény alatt. A savanykás másnaposság űzőt félrehúztam, s megnéztem a fogakat. A kis agyarakkal már nem sok dolgom volt, de a nagyokat is különösebb erőfeszítés nélkül húztam ki fogágyukból. Kidobtam az elértéktelenedett csontokat, s az annál értékesebb maradékot rövid méricskélés után visszaraktam hűlni a még forró, zsíros lébe. Messze voltak még az otthoni trófeatáblára szereléstől, de az előzetes latolgatás már most érmet sugallt.
Tányérokat, s kanalakat tettem az asztalra, s míg a többiek ébredésére vártam, tollat és papírt fogtam, hogy feljegyezzem az emlékkel telezsúfolt napok történéseit.

Most itt könyökölök az ablak mellett. Odakint közben besötétedett, s csak az udvari lámpák fényében látszik, hogy esik még a hó. Az előbb már kinyitottam a szoba ajtaját, bízva benne, hogy a többiek a csendes edényzörgésre hátha magukhoz térnek. Asztalra tettem a még kellően meleg korhelylevest, felkarikáztam egy citromot, s a szeleteket kiterítettem egy kistányérra.
Kilépek az udvarra néhány fenyőágért, hogy - egy gyertya mellé rendezve azokat-, megágyazzak a meglangyosodott trófeáknak.
Odabent megnyikkannak az ágyak, valami fejfájós nyögés támolyog ki a konyhába, s valahol mögötte ott botorkálnak a barátaim is. Meggyújtom a gyertyát, s hatalmas adagot merek mindegyikőnknek.
Szép nap volt, jó estét!