1995-ben, a csodálatos fekvésű Bükkszentkereszten szép számú természetfestő és író gyűlt egybe baráti és szakmai beszélgetés, vagy – hogy igazoljuk a rendezvény jellegét – nyugodt alkotás céljából. Szinte mindannyiunknak feltűnt a résztvevők között egy roppant szerény, kedves, de az események fősodrától tartózkodóan távol maradó, ifjú emberpár. Naivan azt hittük: intelligens nászutasok, akik nem harsányan, hanem kulturáltan, egymás kezét fogva tudatják környezetükkel összetartozásukat.

Jószerével azt sem sejtettük, milyen minőségben vannak jelen a nem ritkán nagyhangú, néha egymással rivalizálók társaságában. Utólag derült ki – nem csekély csodálkozásunkra, hogy többgyermekes szülők, s Pongrác – kit azóta örömmel nevezek barátomnak – megdöbbentően hiteles, mondhatni élő grafikák megalkotására képes. Rendkívüli adottságával ott – és utólag is – valamennyiünket spontán, elismerő szavakra késztetett.

Köztudott, hogy a tájképfestészet a művészet világában különleges, kiemelt helyet foglal el. A természettel szimbiózisban élő, avatott szemlélőben mégis hiányérzet támad: valami még oda kívánkozik a vászonra, követeli jogos helyét, szerepét, hiszen nélküle nem lehet teljes, tökéletes a természetábrázoló mű. Elmaradása esetén belső látásunkkal üres foltokat fedezünk fel a látszólag minden négyzetmillimétert elfedő képen. Ez a hiányzó alkotóelem Natura elválaszthatatlan része, kedvenc gyermeke: a vad.

Csakhogy vadat a maga valóságában ábrázolni kemény kihívás, igazi emberpróbáló feladat. A vad ugyanis nem statikus elem, mint a fák, virágok, vagy az őket egyesítő terepalakulatok. A vad maga a dinamizmus, még akkor is, ha szoborrá merevedve figyel, mert izmaiban, idegrendszerében már ott lakoznak a következő tizedmásodperc történései: az életösztön diktálta menekülés vagy a nyugodt ellazulás. Ezek a momentumok a jó grafikán, akvarellen vagy festményen is jelen vannak. Az avatatlan, netán öntelt kéz, a tehetséggel nem párosuló ambíció viszont élettelen, selejtes preparátumokká silányíthatja a természet csodálatos teremtményeit.

A magyar képzőművészet neves természetábrázolókban gazdag. Hogy csak néhány nevet említsek: Lamberg Ferenc, Csergezán Pál, Muray Róbert olyan ösvényt teremtett, amelyen bátran haladhatnak ifjabb tehetségeink, kik közé jelen kiállítás alkotója is tartozik.

E tiszteletreméltó pályának azonban számos buktatója van, amelyek közül hadd említsem az egyik leggyakoribbat. A középszerű vagy szerény tehetségű alkotók gyakran a nem kifejezetten érdemes közízlést kiszolgálva igyekeznek érdemeket szerezni. Való igaz, az árral sodortatva könnyebb gyorsan célba érni. Csakhogy a sodrás veszélyeket is rejteget: parttalanságot, alattomos zátonyokat, amelyeken könnyen fennakad, darabjaira hullik a törékeny népszerűség.

Az istenadta, igazi tehetségek viszont soha nem elégedtek (elégednek) meg a könnyen leszakítható sikerekkel. Ők az ízlésformálás hálátlan, rögös útját választják, ahol lépten-nyomon a meg nem értés falába ütköznek, a szakmai féltékenység kátyúit kell kerülgetniük, amelyek akadályozzák előrejutásukat, céljaik megvalósulását. Ugyanakkor kárpótolja őket a kristálytiszta, valódi öröm, hogy emberséggel, tisztességgel, a tálentum varázserejével felülemelkedhetnek a nehézségeken, s legyőzve az értetlenség, az ostobaság ugató Szkülláit, a gyanakvás Kharibdiszeit, alázattal szolgálhatják az egyetemes értékeket, az emberiség valódi javát. Sok éves tapasztalatban gyökerező hittel és felelősséggel állíthatom: Szarvas Pongrác ez utóbbi művészek sorába tartozik.

Az idősebb jogán gyakran korholtam túlzottan csendes, szerény, visszafogott viselkedéséért, de frappáns válasza mindig meggyőzött, belém fojtotta az aggódó vagy jószándékú, neheztelő szavakat. Érvelése így hangzott:

- Beszéljen, szerepeljen, csillogjon más! Én inkább rajzolok.

Ez a néhány szavas ars poetica tökéletesen jellemzi egyéniségét, s maga mögé utasít minden hivalkodó, agyondíszített, de hamisan csengő szóáradatot.

Szarvas Pongrác képeiről valóban a Természet tekint vissza ránk. Mentesek minden művi beállítottságtól, erőltetett, mesterkélt póztól. Ceruzája, ecsetje nyomán nem az „Öreg néne őzikéje” vagy Vuk bájos mesefigurája andalít bennünket gyermeteg álmokba – a legtöbb ember szívesen menekül nosztalgiába –, hanem Természet Anyánk néha ellágyuló, néha könyörtelenül szigorú tanítása cseng munkáiból. Megtudhatjuk belőlük, hogy óvodai emlékeinkkel ellentétben az őzbak – minden szépsége, kecsessége dacára – erdeink egyik legagresszívebb lakója, ugyanakkor a kvazimodói külsejű, sokak számára félelmetes, nevét történelmünk tragikus lapjaira többszörösen bejegyző vaddisznó aggódó, gyengéd, elpusztult társa árváit is maga mellé fogadó anya, s tisztességes emberi környezetben felnevelkedve hűsége, ragaszkodása a kutyáéval vetekszik.

Ünnepre gyűltünk egybe a műalkotások által átmenetileg a Természet templomává varázsolt teremben. Merítkezzünk meg a körülöttünk lévő szépségben, hogy a zajos utcára, a tülekedő embertömegbe kilépve maradjon bennünk valami, ami – legalábbis átmenetileg – feledteti velünk mindennapi gondjainkat, nehézségeinket.

Köszönet illeti a házigazdát, a Szekszárdi Városi Kórház Igazgatóságát, hogy otthont adott a színvonalas bemutatónak. Művész barátunknak pedig jó egészséget, további szép sikereket kívánok. Alkosson, tevékenykedjen még nagyon sokáig! Érezze, élvezze gyönyörű családja megértő, segítő szeretetét s a művészetkedvelők háláját és tiszteletét!

*

Elhangzott Szarvas Pongrác szekszárdi kiállításának megnyitóján.

Forrás: gemenc.hu