|
A bikák ekkor megfordultak, lassan elindultak vissza arra, ahonnan jöttek, a kiugró erdőcsücsök felé. A les lábához simulva néztem, ahogy olyan százméternyire elvonultak előttem, immár másodszor. Tizenöten voltak. Az agancsokból viszont még szinte semmit nem láttam.
Visszahúzódtam a lestől az útra, s azon indultam újra utánuk. Rohantam volna szívesen, de nem mertem, inkább sokat távcsövezve, meg-megállva kémleltem kifelé a fiatal akácok között. Így még jókor vettem észre, hogy a rudli ismét megállt. Egy darabig toporogtak egy helyben, aztán ismételten hátraarcot csináltak, s megint elindultak az árok felé.
Hétrét görnyedve loholtam az útra, vissza a lesig. Lihegve értem oda, ledobtam a hátizsákot, hogy ne zavarjon a lövésben. A lővilág első fényszilánkjai már ott bujkáltak körülöttem. A szarvasoknak pedig megint ott kellett elmenniük, ahol az imént.
Kinéztem a les mellett.
Az összes szarvas már megint illetlenül a fenekét fordította felém, s vonultak az erdőkiszökellés felé.
Ilyen nincs! Ez a rudli egyfolytában a bolondját járatja velem!
Hátamra kaptam a zsákot, s visszaléptem az útra, hogy csak azért is, negyedszer is utánuk induljak.
De végül maradtam, mert meghallottam a traktort.
Mögöttem jött az úton. Már nem volt hova sietni. A szarvasok valószínűleg be fognak elöltte futni az erdőbe.
A traktor elpöfögött mellettem. A szarvasok összefutottak, tanakodtak kicsit, majd - ez nem lehet igaz! - kikanyarodtak a repceföldre, s elindultak a Kanászerdő irányába. A gép az ellenkező hatást váltotta ki, mint amit vártam. Kifelé szorította a rudlit.
A lihegéstől párásodott a céltávcső, ezt leszámítva viszont már elfogadható volt a fény. A leslétrának támasztott fegyverrel vártam őket. Felmászni már nem maradt időm. A nagyobb agancsok tökéletesen látszottak. A kicsik kevésbé, de azért a selejtbikákat már ki lehetett szűrni. Akkor viszont már nem a fénnyel gyűlt meg a bajom. A szarvasok annyira egy kupacba torlódtak velem egyvonalba érve, hogy nem lehetett a golyót elereszteni. Néha egy-egy magányos egyed kivált ebből a gomolygó szürke masszából, de mire az agancsot jobban megnézhettem volna, már újra magába zárta a tömeg. Ide-oda vittem a szálkeresztet, attól függően, hogy hol volt kisebb a tumultus, három vagy négy esetben is találtam lőhető alanyt, de lövésre sosem volt mód. Végül túlhaladtak rajtam, s a Kanászerdő mellett kezdtek átkelni az árkon.
Untam már a le-felrohangálást, de úgy látszott, megint csak az maradt számomra. Loholtam odáig, ahol az árok kiért az erdőből. A hídnál óvatosan léptem kijjebb. A rudli már messze járt, az árkon túli szántáson. Immár határozottan vonultak az erdő felé a hasadó hajnal aranysárga fellegei alatt. Feledhetetlen kép volt.
Bizonyára a Belényesi-ház mögötti öreg tölgyesben, vagy az ahhoz csatlakozó akácsarjban fognak nappalra megállapodni. Ha sikerülne elvágnom az útjukat, még minden megtörténhet.
És már siettem is befelé a Csapolóárok mentén, mely az erdőben félkört leírva, nyugatról déli irányba kanyarodott, s a nappali szarvastanyáktól csak egy fenyőfiatalos választotta el. Ebben a fiatalosban néhány helyen rosszul eredtek meg a csemeték, s azokon a helyeken kisebb-nagyobb tisztások keletkeztek. Amennyiben ezeken vált át a vad, jól látható. Márpedig a rudli nagyjából úgy vonult a sárga felhők alatt befelé, mintha a foghíjaknak irányozna.
Végigloholtam az árokparton, azzal sem törődve, hogy esetleg más vadat megugraszthatok futás közben. Megállás nélkül hagytam el az árokparti lest, mely már ott volt ugyan a tisztások közelében, de mióta a fenyves nőni kezdett, már nem nagyon lehetett kihasználni. Pedig híres les volt nagyon, valamikor onnan lőttem első disznómat.
Nem volt idő nosztalgiázásra, elsiettem a les alatt, kicsit kikanyarodtam a mellig érő fenyőfák közé, és máris elértem az egymás utáni keskeny tisztásokat. Elszaladtam a túlsó végükben húzódó nyiladékig, és azon átlépve a fiataloson túli erdőtag öreg fenyői mögött állapodtam meg. Onnan a tisztás legtávolabbi sarkáig el lehetett lőni.
Két percnél több nem telhetett el, mikor az árkon túl elpattant egy ág. Aztán egyre több. Jöttek!
A ropogás egyre erőteljesebb lett, a sűrűben agancsok koccantak.
Már az árokpartról hallatszottak a hangok. Pár pillanat, s egy tompa, felül szinte bunkós csap jelent meg a jágerkender felett. Aztán kiemelkedett az árokból az első kis bika feje, nyaka. Még két lépés és elnyelte a fenyő. Susogtak az ágak, közben az ároknál megjelent a következő csapos.
A tisztásra ekkor érkezett az első. Ígéretes kis bika, nem bántottam.
Kis szünet, s már ott volt a következő. Jóval vékonyabb, hegyes végű csapos. Meglőjem? Ne lőjem? Míg vívódtam, elment.
Jött a harmadik. Tompa végű csapos. Menj békével!
Szünet megint, aztán ott volt a negyedik. Fiatal villás.
Jöttek szépen, sorban. Szemem sarkából érzékeltem az árokparti mozgást, de csak a tisztásra ügyeltem. Három-négy lépést mentek csupán nyílt helyen, azalatt kellett bírálni, lőni.
Ott volt az ötödik. Nyolcas vagy tízes. Hohó, az egyik szár dárdában végződik! Ráfüttyentettem. Megállt, de hogyan! A tisztás közepén egyetlen kis vacak fenyőcske árválkodott, s a bika pont amögött cövekelt le. A fenyő a lapockáját és a nyakát takarta éppen.
De talán ha az ágak jobb szélén ellövök, akkor még nem csúszik hátra a golyó!
És már dörrent is a puska. A rudli meglódult, az én bikám elugrott, majd olyan tizenöt-húsz méter vágta után hirtelen szabályosan bejelezte a lapockalövést. Sosem láttam még olyan késleltetett jelzést.
A szarvasok kört leírva visszajöttek, előttem parádéztak el, újra átrobogtak az árkon. Közben számoltam őket. Kevesebben voltak.
Megnéztem a rálövés helyét. Jó vér, pár csontszilánk, amit bordadarabnak gondoltam. Itt nem lehet baj!
De a csapára nem álltam rá, hanem hazamentem a barátomért, Laposkői Valterért, aki szálkásszőrű tacskó. Egy óra múlva újra ott voltunk. Hosszú vezetékre vettem a kutyát, és rátettem a nyomra. Először rossz irányba indult, amit nem is csodáltam, hiszen tele volt minden friss szagnyommal. Harmadik nekifutásra aztán már jól indultunk, a tacskó egyre határozottabban húzott, nem győztem loholni a vezeték túlsó végén. Itt-ott sok volt a vér, másutt hosszú vértelen szakaszok következtek.
A kutyát figyeltem, meg a vérnyomokat, ahelyett, hogy előrefelé néztem volna, így aztán olyan 150 méteres vezetékmunka után szinte belebotlottam a dermedt bikába. Valter már izgatott farkcsóválással szagolgatta.
Hát sikerült! Nem nagy bika, legfeljebb 3 kilós az agancs, páratlan 8-as, de nem is kell nagyobb.
Hosszan méláztam szarvasom mellett. Mi segített hozzá? Azt hiszem, főként a helyismeret. Ha nem láttam volna annyit széltében-hosszában az erdőt sokszor puska nélkül is, csupán nyomokat, vagy hullott agancsot keresve, ha nem ismertem volna a szarvasok megszokott járását, meg ezt a pár kis tisztást, akkor aligha jutottam volna lövéshez. Elégedettségemet növelte az elejtés módja. Hogy nem lesen ülve, hanem cserkelve, helyezkedve, szarvasésszel gondolkodva sikerült. Sokáig ültem még mellette, fényképeztem, nézegettem. Mire el tudtam vinni, este lett. Addig nem akadt segítség, meg hát amúgy is rövid volt a januári nap. Így hát a kaland a virradat arany fellegei alatt kezdődött, s mire Györgyházán leadtuk a vadat, már az alkonyat vörös fellegeit is szürkére mázolta a leszálló éjszaka. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
