Több, mint másfél évtized telt el azóta, hogy ez a vadászat megtörtént, és több, mint másfélszáz róka bánta már, hogy „érdeklődöm” irányukban. Szobám falán voltak gyönyörű bőrök évekig, hatalmas kanrókák selymes szőrű, dús vitorlájú bundái, aztán az idő múlásával tönkrementek, vagy egyéb okok miatt váltam meg tőlük. Most már régóta csak egyetlen, egy kis sötétvörös szuka kabátja díszíti a falat. Az elsőé…



Amióta eszemet tudom, vonzott a róka vadászata. Gyermekkori olvasmányaimnak köszönhetően lelki szemeim előtt egy felettébb értelmes, óvatos, vörös bundájára rendkívüli mértékben vigyázni képes, minden hájjal megkent kis ragadozó képe rajzolódott ki, melyek eszén túljárni igen nehéz, elejtése különleges szerencse és nagy dicsőség. Persze akkoriban, a ’70-es években lényegesen kevesebb volt belőlük.

Bár a sors már 10 éves koromban megcsillantotta előttem a rókalövés lehetőségét, tapasztalatlanságom és kapkodásom együttes erővel szalasztatta el velem azt az égből pottyant, nem mindennapi alkalmat. Akkor sokáig nagyon bántam, ma már tudom, így volt jó.

Lassan teltek az évek. Sokszor kísértem apámat vadászatain, néha átengedte a kis 20-as Merkelt. Gerlét, örvös galambot, szajkót, varjút lőttem, majd egy meleg augusztusi estén, valószínűleg csak egyetlen szem söréttől találva, első récém is lekalimpált a kis erdei tavacska poshadt vizébe.

Mire levizsgáztam, már kész tény volt, hogy megkapom a Browning Auto 5-öst, amit apám távoli rokonunktól vett régebben, de azóta sem sikerült igazán összebarátkozniuk. Aztán egy igen hangosra, ám teljesen eredménytelenre sikerült januári récézés után betelt a pohár, végleges szakításra került sor közöttük, én pedig boldogan tervezgettem a közös jövőt első komoly puskámmal. Álmodtam is parádés lövéseket, egymás után hulló toronyrécéket, csillogó tollú fácánkakasokat, összegömbölyödve bukfencező, szebbnél szebb rókákat.

A valóság sokkal kiábrándítóbbra sikerült. A sűrű hibázások közé csak ritkán, véletlenszerűen ékelődött egy-egy találat, ami után megdöbbenve néztem körül: Ez én voltam?

Mindenesetre meglőttem első fácánkakasomat, egy-két récét, szajkót, kóbor macskát, de amire legjobban vágytam, a róka, nem akart sikerülni. Volt ugyan néhány váratlan találkozásom a vörösbundás nemzetség némely tagjával, de a meglepetés okozta ügyetlenkedésem következtében mindig ép bőrrel úszták meg pillanatnyi vigyázatlanságukat.

Az fácánszezon lejártával egyik januári délután a récék "abajgatása" után már elindultunk hazafelé apámmal, amikor egy kis fűzbokrokkal, néhány nagyobb fával tarkított nádas mellé érve, úgy határoztunk, hogy ezt még megzörgetjük, mert állítólag gyakran előfordul benne róka.
Természetesen én kaptam az esélyesebb helyet az északnyugati saroknál, és két kutyánk nagy igyekezettel látott neki a hajtásnak. Egy jó darabig semmi nem történt, már kezdtem azt hinni, hogy üres a nád, amikor a túloldalról lövés dörrent…
Mint kiderült, a ravaszdi nem felém jött, hanem a nádból kiugorva a mező szélén akart visszatörni. Szerencsétlenségére apám odalátott és a kis Merkel jól végezte dolgát.
Folyt a nyálam erősen, még úgy is, hogy teljesen átlagos kis fiatal szuka volt az elejtett.

Néhány héttel később, egy napsütéses februári vasárnapon a terület legtávolabbi végét szemeltük ki úticélul. Ott, a Barca-erdőben látott apám nemrég egy sötétvörös rókát, ezt szerettük volna elcsípni. Feltételezéseink szerint a mintegy kilométer hosszú, de csak 60-80 méter széles erdő déli végén levő, bodzás aljú fiatalosban tanyázott, a szél iránya most éppen nekünk kedvezett.

Megálltam hát az egyetlen nyiladékon. Gondosan választottam meg a helyemet, fontos volt, hogy mindkét irányban el tudjak lőni a mezőszélig, ha esetleg ott jönne a róka. Egy kijárt váltón találtam alkalmas állást, és mindjárt aprólékosan fel is mértem a „stand” kínálta lehetőségeket.
Szemben 15-20 méterre is beláttam a fák közé, így remélhettem, hogy időben észreveszem majd a közeledő ravaszdit, utána a bokrok, szederindák elfedték előlem a továbbiakat. Kétoldalt a sörétlövés határán húzódott az erdő széle, bizakodtam, talán nem kell majd odáig „nyújtózkodnom”.
Négy égszínkék hüvelyű, 8-as söréttel töltött patront dugtam az öreg Browning tárjába, aztán csőre húztam a legutolsót.
Megkezdődött a várakozás.

Tudtam, hogy jó 10-15 perc kell, míg apám leér a kutyákkal az erdő végére. Addig nem valószínű, hogy bármi is megmozdulna.

Mindannyian tudjuk, mennyi vágyat, ígéretet, feszültséget, reményt, bizakodást rejt az a néhány perc, félóra, óra, amíg a hajtás tart!
Hát még egy kezdő vadásznak, aki rendkívül esélyes helyen várja első rókáját!

Bőven volt időm, hogy előre tervezzek a róka bőrére. Ha innét jön, akkor így lövöm meg, ha onnét, akkor úgy. Itt már látom, ott annyit „fogok” elé, stb. Egy csomó lehetőséget számba vettem, elméletben begyakoroltam, nehogy majd az éles helyzetben hibát kövessek el.

Eltelt az első negyedóra, messziről meghallottam apám füttyszavát, amivel a kutyákat irányította. Elindultak hát. Szorosabban markoltam a puskát…

A nyiladék szélére hajló bokrok ágain aprócska cinegék bujkáltak, élelmet keresgéltek a vékony gallyakon. Halk kis cippantásaik, mint valami távoli muzsika foszlányai, jutottak fülembe. Aztán hirtelen csend lett, villámszárnyú karvaly suhant el hangtalanul, alacsonyan a fák között, megjelenése halálos rémülettel töltötte el a pici madarakat. De néhány perc múlva úgy folytatták munkájukat, mintha mi sem történt volna.

Harkály rikkantott nem is túl messze, és az erdő nyugodt és csendes volt. A déli szél megnyugtatóan simogatta arcomat, a fátyolos napsütés kellemesen melegített, úgy éreztem, mintha csak egy szép álom lenne az egész.
De a lesben álló ragadozó feszültsége pillanatra sem engedett fel. Szemem folyamatosan pásztázta a belátható területet előttem, fülem a legkisebb zörrenést sem eresztette.

Hirtelen felkaptam a fejem, szemben, ahova már nem láthattam be, erősebben megzörrent az avar. Aztán néhány másodperc múlva meghallottam a közeledő léptek neszét…
Valami jött, egyenesen felém, de még nem láttam. Kis testű állat, a lépései alapján fácán is lehet, szaporán rakja a lábait.
Felemeltem a puskát és mutatóujjammal megpöccintettem a sátorvasba rejtett biztosítót. Elég nehezen járt a ravasz, nem kellett attól félnem, hogy belenyúlok idő előtt.
Megcéloztam a láthatatlanul közeledő valamit és a következő pillanatban a célgömb felett, a bokrok takarásából előtűnt a róka…

Pontosan azon a váltón ügetett felém, amin álltam!!!!!!!

Lehajtott fejjel, semmivel sem törődve jött, nyilván mielőbb szeretett volna kikerülni a kutyák és az ember egy róka számára igencsak kellemetlen és rendkívül veszélyes közelségéből.

Én pedig kikerekedett szemmel néztem, és lázasan kutattam valami értelmes elképzelés után, hogy mégis, hova kellene célozni, mert az, hogy egyenesen szembe jön majd, egyáltalán nem szerepelt az előzetes terveimben. Teljesen tehetetlennek, a végtelenségig kétségbeesettnek éreztem magam, de alig volt időm töprengésre. Vajon mennyi idő alatt tesz meg egy kocogó róka tíz lépést? Döntenem kellet, mégpedig gyorsan, mielőtt nekem jön és fellök!

Tudtam, hogy nagy a tét, hogy ilyen közelről, ilyen biztosnak látszó helyzetbe nem mostanában fogok kerülni, és ha elhibázom, a rakéta sebességével vágódik takarásba, aligha lesz időm javítani.

Lesz, ami lesz alapon a szügyére tettem a célgömböt, és elhúztam a ravaszt.

Hirtelen sok dolog történt egyszerre: a hatalmas dörrenés megrázta az egész erdőt és riadtan hallgatott el az összes környékbeli madár, közben a puskacső hátrasiklott, kidobta a még erősen füstölgő töltényhüvelyt, aztán előrecsúszva újat lökött a csőbe, a róka furcsa, csekegő hangon felvakkantott és térdre esett, láttam az ökölnyi sörétcsóvát, ami a háta fölött még métereken keresztül szántotta a száraz őszi avart.

A ravaszdi azonnal talpra ugrott és derékszögben elfordulva, a nyiladékkal párhuzamosan igyekezett tovább. Most már futott, de sokkal-sokkal lassabban, mint az egy szinte csővégről elhibázott rókától várható lett volna.

És ebben a pillanatban teljes és tökéletes nyugalom kerített hatalmába. Két másodperc alatt homlokegyenest kicserélődött a lelkivilágom, higgadt és magabiztos lettem. Tudtam, hogy ez a róka már az én rókám, erre a helyzetre fel voltam készülve…

Hajszállal a szügye elé céloztam, és a Browning hangja másodszor is belebömbölt a csendes erdei reggelbe. A lapocka mögé, tenyérnyi helyre becsapódó sörétraj visszafordította a rókát délnek, most hazafelé néztek megtört szemei, arra, ahonnét elüldözte őt a fiának hajtó vadász és két nagy kutyája…