Az a július végi nap is úgy indult, ahogy a többi ezen a héten. Az éjszaka sötétjét előbb a hajnali derengés, majd csodálatos napkelte váltotta fel. A ragyogó kék égbolton egyetlen felhőpamacs sem mert mutatkozni, az enyhe déli szél és a gyorsan melegedő levegő közös erőfeszítéssel igyekezett felszárítani a bőséges harmatot, mely milliónyi, a napfényben tündöklő vízcsepp formájában ragyogott a leveleken. Gyönyörű reggel volt születőben.

Az alapvetően mezőgazdasági területen a kukoricatáblák és gabonatarlók egyhangúságát csak a vékony erek melletti nádasok, bozótok, kisebb facsoportok törték meg. Az erdő messze volt innét.

A közeli faluban még nem igazán indult el az élet, így végtelen nyugalom honolt a tájon. A gabonákat már learatták. Seregélyek szálltak apróbb-nagyobb csapatokban a mező felett, egy-egy villámszárnyú vadgerle igyekezett nyilalló repüléssel valami ismeretlen cél felé, magányos egerészölyv úszott az ég kék óceánjában.
Néha napfürdőző fácánkakas kakatolt bele a reggelbe, és a közeli szarvasmarha-telepről az ott szemtelenkedő szürke varjak károgása hallatszott. Az út menti vadrózsa bokor tetején idei gébics hintázott halkan csettegve.
A távolban kakukk ismételgette csökönyösen saját nevét.

A jól fejlett süldőróka kényelmesen elnyújtózva napozott egy hatalmas körbála tövében. Egyedül volt, hiszen a családi kötelék már régen felbomlott, szétszóródtak a testvérek, mindenki külön úton járt.
Ez csak annyiból volt jó, hogy nem kellett a többiekkel hadakozni a szülők által hazahozott zsákmány felett, de most, ha éhes volt, bizony önálló vadászatra kényszerült, és ez - valljuk meg - még nem mindig sikerült zökkenőmentesen. Pedig enni kell, nőni, erősödni, mert érzi, hogy ha lassan is, de jön az ősz, a vándorlás ideje, amikor saját körzetet kell kiharcolnia. Minden falatra szükség van, már most!

Szerencsére ez a terület jó, az idősebbek még nem tekintik vetélytársnak, maradhat a környéken. Elég száraz a nyár, meglehetősen szépen van egér, pocok, néha madárfészket vagy dögöt is lehet találni. A marhatelep környékén és a falusi kertekben, udvarokban szintén érdemes portyázni. Az ember közelsége, bár veszélyeket rejt, mégis bőséges táplálékkal kecsegteti a merész kalandort. Azonban, ha jól meggondoljuk, nem is olyan nagy a veszély. Az ember sötétben tehetetlen, világosban lassú, ügyetlen, csak a hangja nagy. A kutyákra kell odafigyelni, ennyi az egész. Ezt már kitapasztalta.

Ezen az éjszakán is eredményesen keresgélt, nem maradt éhen, bár a rókagyomor feneketlen, mindig fér még bele valami. Mivel a hajnali harmat csatakosra áztatta szép vörös bundáját, kapóra jött a szikrázó napsütés.
Nekidőlt hát a bálának, és félálomban süttette magát az egyre nagyobb meleget adó Nappal...


A széles úton két zöld ruhás férfi lopakodott csendesen. Mindkettőjük vállán távcsöves golyóspuska, egyikük kétszárú célzóbotot tartott a kezében.
Mellettük lógó nyelvű, fekete kutya ballagott. Melege volt, ráadásul a vadászat izgalma is erősen fűtötte, halkan lihegett. Az ő fajtája a hideg északról származik, hóban, jeges vízben, zimankóban van igazán elemében. Soha nem fázik, viszont tavasztól őszig szenved a számára nehezen elviselhető hőmérséklettől. De minden kellemetlenséget feledtet vele, hogy gazdájával vadászhat...

Még sötétben érkeztek ki a területre, azzal a reménnyel, hogy kis szerencsével összefuthatnak valami vigyázatlan disznóval a kukoricák között. Ám a fekete népség ezen a hajnalon máshol lehetett elfoglalva, és az emberek által hőn áhított találkozás elmaradt. A disznók ennek módfelett örültek... Az öreg, sokat megért koca nyugodtan vezethette el népes csapatát a sűrű nádas félhomályába, ahol egész nap kellemesen hűvös, nedves a talaj, és olyan jólesik a pihenés.

Most tehát, miután a szép remények kútba estek, a fiatal vadász és vendéglátója a kisebb, jól megközelíthető tarlók felé vette az irányt.

A szél iránya tökéletes volt, óvatosan cserkésztek a gazos, hepehupás úton.

Kétoldalt keskeny kis parcellák váltogatták egymást, javarészt kukorica, de néhány gabonatarló is ékelődött közéjük. Ezekre leskelődtek ki a magas kukorica széléből.

Az elsőn nem volt semmi, a másodikon sem, és már nyugodtan indultak tovább, amikor az egyik bála tövében felült az eddig takarásban levő kis róka.

Nem ijedt meg különösebben. Messze voltak és úgy látta, hogy őt nem vették észre, hiszen simán mentek tovább, szinte rá sem néztek, ráadásul ezen a környéken amúgy is hozzászokott valamennyire az emberek időnkénti felbukkanásához.
Azért figyelt, hiszen soha nem tudni, mi történik, de amikor eltűntek a következő kukoricás takarásában, megnyugodva feküdt vissza a helyére...

A vadászok abban a pillanatban megálltak, visszafordultak, a kísérő szemvillanásnyi idő alatt mérte fel a helyzetet és a távolságot.
- Megpróbálod innét, vagy hívjam közelebb?
Társa belenézett a céltávcsőbe:
- Hívjad!

A labrador egy intésre - kelletlenül bár, de engedelmesen - letottyant terjedelmes hátsó felére, fülét felhúzta, fejét félrebillentette, nagy, sötétbarna, meleg tekintetű szeme kikerekedett, homloka összeráncolódott a várakozás izgalmában. Mindez felettébb komikus, rendkívül aggodalmas ábrázatot kölcsönzött neki. Azonnal megérezte gazdája és a vendégvadász feszültségén, hogy ettől a pillanattól kezdve komolyra fordult a helyzet. A kukorica és az előtte álló emberek miatt semmit sem látott, de finom fülei pontosan tájékoztatták az elkövetkező eseményekről...

A vadász leszúrta a botot, rátette puskáját és átfordította a biztosító kallantyút. Társa a háta mögé állt, válla fölött figyelte a ravaszdit. Pár pillanatot várt még, aztán...

A békésen bóbiskoló, az embereket már el is felejtő róka éles hangú cincogásra kapta fel a fejét. Újra és újra megismétlődött a kétségbeesett pocok vészsiráma, mely áramütésként hatott a kölyökre.
Talpra ugrott és gondolkodás nélkül, eszeveszett vágtában rohant a váratlan pecsenye felé. Ezt a semmiből jött kedvező alkalmat nem szalasztja el!
Látta ugyan az ismeretlen, félig takart sötét foltot a kukorica szélében, de az mozdulatlan volt, ráadásul el is vakította a szembesütő Nap, nem törődött vele.
És a cincogás újra felhangzott.

A fiatal vadász a céltávcsövön keresztül nézte ezt az őrült száguldást, fegyelmezetten várva a lövésre alkalmas pillanatot. Kísérője viszont egyre jobban aggódott, mert a róka csak nem lassított, így félő volt, annyira közel jön majd, hogy szinte beléjük ütközik. Már bánta, hogy a sörétest otthon hagyta. Ha nem tudja gyorsan megállítani a kölyköt, oda a lehetőség.

Amikor már csak 30 m volt közöttük a távolság, félig előlépett vendége mögül.

A rókát meglepte a hirtelen mozdulat. Azonnal megtorpant, és megdöbbenve, tágra nyílt szemekkel meredt a nagy, emberforma foltra, melyet izgalmában eddig szinte figyelemre sem méltatott.
Itt van előtte az ennivaló, mindjárt el is kaphatná, erre odaáll valami, elzárja az utat...

Egyhelyben, kétségbeesetten topogott jobbra-balra, kis fejében néhány másodpercig tanácstalanul kavarogtak az eddigi események. Rövidke élete során még soha nem került ilyen kiismerhetetlen helyzetbe. Mi ez ??? Cincogás = élelem, ez rendben. Mozgás, idegen alak. veszély??? Mit tegyen ??? Az esze szerint menekülne. De innét jött a cincogás !!! Itt hagyja ezt a biztos falatot ???
Nem tudott dönteni.

Aztán egy villanás és vége lett mindennek...

A 30-06-os Mauser nehéz, bármely nagyvadat letaglózni képes lövedéke szinte félrelökte útjából a gyenge testet, mire a földre zuhant, már kiszállt belőle az élet.

Természetesen a kutya ért oda elsőnek, de neki már - legnagyobb sajnálatára - semmi dolga nem akadt.

A fiatal vadász pedig boldogan, és egyúttal nagyon meghatódva fogadta szélesen mosolygó vendéglátója gratulációját. Élete első rókáját lőtte.