Valamikor a nyolcvanas évek végén történt az eset. Egy verőfényes október végi napon reggel, ahogy beértem Állampusztára már mindenki erről beszélt. A főnököm behívatott és közölte a tényállást: ma negyedmagammal az a dolgom, hogy megkeressük és lelőjük a bikát. A többiek lóháton én pedig motorral indultunk neki végrehajtani az akciót.
Az előzmények a következőképpen történtek. Előző nap délután Rózsa Pista a Kovács-majorból kényszervágásra hozott be egy „aranyeres” növendék bikát. Mire azonban a vágóhídra ért lejárt a munkaidő és már nem volt ott senki. Ettől azonban nem esett kétségbe ez már máskor is előfordult. Odatolatott a rámpára és nekiállt lehajtani a bikát a karámba. A bika azonban másként gondolta a dolgot. Vagy a vérszag nem tetszett neki, vagy rájött, hogy milyen szomorú jövőnek néz elé, ezért szétlökve a karámajtót feltaszítva a sofőrt, önállósította magát. Kiszabadulva sem nyugodott le, hanem a vágóhíd melletti cukorrépatarlón megcélozva az ég alját egyre gyorsuló tempóban vágtatott tovább. Pisti miután rájött hogy ennek már fele sem tréfa bevágódott az Ifába és kerülgetve a tarlón az elhullatott jókora répákat üldözésbe kezdett. Mindezt nagy gyönyörűséggel figyelték a közeli sertéstelepről befelé igyekvő dolgozók. Már-már sikerült is utolérnie, de a bika keresztül rohanva az erdősávon, a következő táblán szaladt tovább. Mivel ezt meg kellett kerülnie jelentős időhátrányba kerülve csak azt látta, hogy a bikát elnyeli a tsz kukoricatáblája a vasút mellett, amint átszaladt a Dunatetétlenre vezető kövesúton.
Csapatunk a következő személyekből állt rajtam kívül: az öreg lovasjárőr és két fiatal lovagolni tudó sofőr. A Pista kollégái. Kimentünk a helyszínre és megbeszéltük a stratégiát. Én motorral körüljártam a táblát és kifelé vezető nyomokat kerestem. A kukorica körül az egyik oldalon vasút a másikon feltárcsázott búzatarló volt, ami néhány napja megázott és így kiválóan lehetett rajta nyomozni. Sajnos azonban ez nem vezetett eredményre, mert sehol nem volt kivezető nyom a kukoricából. A bika ezek szerint még itt van bent. A többiek rajvonalba állva lelkesen kezdtek neki a legalább ötvenhektáros tábla átfésülésének. Az idő haladt és a vénasszonyok nyarának a napsütése egyre melegebbre emelte a hőmérsékletet. A bika azonban nem akart előkerülni. Délfelé a meleg emelkedésével arányosan csökkenni kezdett a lelkesedés is. A hosszú nyeregben tartózkodás feltörte a fiúk hátsóját. A kukoricacsövek összeverték a térdüket és csupa pókhálók voltak a kukoricaleveleken fennakadt ökörnyáltól. Az öregnek is elkezdett porolni a veséje ezért elküldte az egyik srácot a tetétleni kocsmába borért. A délután jó része már csak a bor elfogyasztásával és az árnyékban való heverészéssel telt. Így ért véget az első nap.
Másnap már csak egyedül folytattam. Ismét körülcsapáztam a kukoricát, de most sem volt kivezető nyom. A táblán belül volt ugyan friss nyom és néhány véres tehénlepény de nem tudtam kibogozni. Ezután felkerestem minden a környéken megforduló embert, traktorost, agronómust és megkértem, hogy szóljanak, ha látják. A következő napok sem vezettek eredményre. A szenzáció lecsengett, elült a dolog híre. A tsz lesilózta a tábla szélét is, de az állat csak nem akart előkerülni. Egyedül csak Rózsa Pista mondogatta nekem egyre aggodalmasabban: Gyula keresd meg a bikát, mert a havi keresetem nem lesz elég a kifizetésére.
Már egy hét is eltelt mire kaptam egy információt, hogy a bika az előző éjjel kint legelt a lesilózott részen. Ettől kezdve többször látták ugyanitt éjszakánként legelészni. Én azonban sosem értem ott. Már a múlté volt régen a vénasszonyok nyara és jól benne jártunk a novemberben, amikor este fél nyolc tájban szólt az egyik agronómus, hogy hazafelé jövet ismét látta legelni a bikát a lesilózott részen. Rögtön motorra ültem és irány a nyolc kilométerre lévő kukoricatábla. Sötét volt már, de ahogy odaértem a fénysorompó fényénél már messziről láttam a legelésző jószágot. Tisztes távolságra leállítottam a motort belenyomtam két gyöngygolyót a bockba és gyalog indultam el a kövesúton becserkészni az úttól nem messze legelésző bikát. Már majdnem lőtávra értem amikor hátulról megállt egy autó mögöttem. Balszerencsémre pont ismerős volt és kiszólt a kocsiból. Nem mondtam neki, hogy hova kívánom, mert a bika a hangra beugrott a kukoricába. A kocsi elment én viszont úgy döntöttem, hogy ma kivárom, amíg visszajön. Mivel nem voltam benne biztos, hogy újra a fénysorompó közelébe jön ki hazamotoroztam a fegyverlámpáért. Ahogy visszaértem beültem a kukorica szélébe és vártam a jószerencsét. Csendes nyugodt novemberi éjszaka volt. Néha elhúzott egy-egy autó az úton, a csillagok egyre fényesebben ragyogtak, a fénysorompó egyre vakítóbban villogott a szemembe, és egyre hidegebb lett. Időnként végigvilágítottam a reménytelenül üres tarlón a dértől csillogó kukoricatorzsákon és egyre jobban fáztam. Már elmúlt tíz óra, amikor az egyik világításkor megláttam egy rókát, amint a tarlón keresgél tőlem nyolcvanméternyire. Amikor újra rávilágítottam már közelebb volt. Amint a lámpát lekapcsoltam a kíváncsiság egyre közelebb hozta, ha rávilágítottam, akkor megállt és leült. Bejött harminc méterre. Szép tömött téli szőrű nagy testű vastag farkú példány. Igaz, hogy tilosban vagyok, húsz méterrel átléptem a vt. határát jelentő műutat, de ha ez a kíváncsi róka megvárja, hogy átcseréljem a golyót sörétre, akkor meglövöm. Hideg is van, fázom is, a bikának pedig se híre se hamva. Lekapcsoltam a lámpát és óvatosan kicseréltem a lőszert. Közben halkan zörrent a kukoricaszár. Na ez sem állta ki ezt a kis mozgást gondoltam. Ahogy felkapcsolom a lámpát a rókának már hűlt helye, viszont hatvanméternyire ott áll a bika. Pont szemben van. Már nem kapcsolom ki a lámpát. Újra kicserélem a lőszert és elindulok felé felkészülve, arra hogy azonnal lövök, amint keresztbefordul. Nem mozdult, huszonöt méterről homlokon lövöm. Rögtön elterül még csak nem is rugdos. Mivel már nagyon fáztam oda sem mentem, irány a motor és húztam be Állampusztára. Ott befogattak egy kocsiba és hat hentessel megerősítve mentünk vissza. Mire visszaértünk a bika állt, úgy látszik, hogy az agyat nem érte a golyó. Megadtam neki a kegyelemlövést, kiengedték a vérét és nagy nehézségek árán felhúztuk a lovas kocsira. Ezzel ért véget a három hetes bikavadászat, amit egy alapos megfázással zártam, megtakarítva Rózsa Pistának egy havi keresetét.