1990. február 13.

Serceg, pattog a zsír a serpenyőben. A kifröccsenő cseppek egyre vastagabban lepik el a sparhelt platniját.
A sonka illata, és az égő zsír nehéz szaga úgy betölti a somogymeggyesi ház minden zugát, mint zsírszalonna sütéskor otthon a kiskonyhát.
Éjjel biztosan disznókkal fogok álmodni! Remélem, nem holmi rózsaszín házi malacokkal, hanem igazi fekete, nagy agyarú vaddisznókkal. Már azt sem bánnám, ha legalább álmomban találkozhatnék velük.
Négy napja, hogy a februári hideg, és a bokáig érő hó lecsábított minket Somogyországba, s az óta, minden reggel és este lessük, várjuk őket, de hiába.

Az otthonról hozott lencsefőzelék és a két, tenyérnyi sonka a frissesség még meglévő maradványait is száműzték belőlem. A lustaság szép csendben hátamra telepedett, két kézzel karolva nyakamat, mozdulni sem enged. Csak nézem a piszkos edényeket, melyekre egyre jobban rászárad az ételmaradék. Agyamban homályosan valami mosogatásféle dolog is feldereng, de kinek van kedve ilyenkor megmozdulni? Apámban sem dühöng a mosogatás utáni vágy, szempillái minden pislogás után egyre nehezebben nyílnak fel. Lassan elnyomja a jóllakottság, és a cserépkályha melege. Nehezen, de erőt veszek magamon, összeszedem az edényeket, és elindulok a konyha felé.
- Hozzak kávét? –kérdezem már az ajtóból.
- Ha a cigimet is behozod, akkor kérek!
- Miért szívod? Hallottam éjjel is, mennyire köhögtél!
- Na! Pont te beszélsz? Hát te nem szívod?
Mit lehet erre felelni-gondolom,- és kilépek az ajtón.

Mire a tálcával egyensúlyozva a szobába lépek, Édesapám már versenyt duruzsol a kályhával.
Kevergetem a kávét, s nézem pólóból kilátszó karját, s karján a ráncos, pergamenszerű bőrt.
Hiába, no! Megy az idő! Mit megy, szinte repül!
Alig két éve, hogy egyedül emelte a csomagtartóba a jókora süldőt, most pedig már vékony, ráncos a karja, és olyan furcsa, szinte szürke a bőre.
Pedig, hogy csodáltam mindig erejét, kisportolt alakját! Emlékszem, mikor ötven évesen fogadásból, függeszkedve ment fel a tűzoltóautó kilencemeletnyi létráján. Vagy hányszor győzött le, mikor erősködve birkózni akartam vele. Most pedig, szinte napról napra öregebb.
Egyre sötétedő gondolataim, mint denevérek úgy csaponganak.

A csészéhez koccanó kanál zaja visszatérít a valóságba. A hangra Ő is felriad.
Kerekre nyílt szemén látszik, hirtelen nem is tudja, hol van.
- De jót aludtam!
- Miért nem fekszel le? Ráérünk.
- Elég volt ennyi. Kortyol egyet a kávéból, és rágyújt.
- Mikor induljunk?
- Arra gondoltam, válaszolom, megnézzük az esti filmet, és csak tíz óra felé megyünk ki. Eddig egy este sem mozdultak tízig, mi pedig tovább nem nagyon bírtuk a hideget. Most becsapjuk őket. Később megyünk, és tovább maradunk.

Szép az éjszaka. A hó úgy visszatükrözi a hold fényét, hogy talán még újságot is lehetne olvasni az udvaron. A nagyobb betűket legalábbis.
A délután hullott pár centi hó, eltakarta a régi nyomokat, s vékony fehér csíkokat rajzolt a fák, bokrok sötét ágaira. Igazi vadászatra való idő!
Szótlanul rámolunk az autóba, nem akaródzik megtörni a templomi csendet. Minek is beszélnénk? Már ismerjük egymás gondolatait is.

Ahogy a nyekergő fahídról a köves útra hajtok, az autó önállósítja magát. A lefagyott úton megcsúszik, és szépen menetirányba fordul.
- Ez tudja, merre akarunk menni! – mondom zavartan.
- Vigyázz csúszik!
- Köszönöm! Most már én is tudom.

Jó húsz percbe telik, mire az alig pár kilométerre lévő vadföldet elérem.
A hat – hét hektárnyi vadföld, bő nyolcszáz méter hosszan húzódik a földút bal oldalán. Hosszában nyiladékokat vágtak bele. Illetve nem is vágtak, hanem traktor mögé kötött gerendával a kukoricát, négy - öt sort meghagyva ugyan annyit ledöntve felcsíkozták, így biztosítva az út szélén álló három magaslesről a jobb lövési lehetőséget.
A kukoricással átellenben az út jobb oldalán, kisebb domb húzódik, szálerdővel, és az út szélén sűrű bokorsorral. Ide járunk reggel, este, de eddig csak a disznók hátrahagyott nyomaival találkoztunk.
A vadföld, falu felöli, szélénél megállok.
- Melyikre mész? - kérdem Apámat.
- A középsőre. Vigyél el odáig! Nincs kedvem gyalogolni, se cipekedni.
- És a kocsival mit tegyek? Tegyem zsebre?
- Azt is jó megoldás, de elég, ha a kukorica túlsó szélén hagyod. Visszafelé pedig majd felveszel.
- Minek gyújtasz rá? - morgok. Rögtön odaérünk.
- A szélirányra vagyok kíváncsi.
Nem válaszolok. Szótlanul megállok a lesnél, s megvárom, míg Apám lassan kiszáll és felmegy a lesre. Ahogy a mellettem lévő ülésre pillantok, meglátom kesztyűjét és a termoszt a teával. Gyorsan felmegyek a létrán és odaadom. Úgy szuszog, hogy alig bírja megköszönni.
- „ Szart a tarisznyádba!” – mondom és lekúszok a lesről. Még hallom, ahogy a népi Kína egy évi ” termését” kívánja viszonzásul.
Elérem a harmadik magaslest. Puskámat és hátizsákomat a létra alsó fokára akasztom, s tovább indulok a tábla vége felé. A vadföldön túl megfordulok. Többszöri próbálkozásra tudok csak visszakapaszkodni az útra, úgy csúszik. Végre megállok az út közepén.
Jó helyen van itt is,- gondolom.. Süket, vagy agyment disznó kell, hogy legyen az, amelyik ennyi motorzúgás és szerencsétlenkedés után még hajlandó ide kijönni! Ilyen felelőtlen disznó pedig - ahogy az elmúlt napok bizonyítják – a környéken nincs.
Visszasétálok a leshez, vállamra veszem cókmókomat, már a létrán mászok felfelé, mikor valami roppan az út túloldalán, az erdőben. Talán valami faág eshetett le a hó súlya alatt. Még ki sem pakolok a hátizsákból, újra zörgés. Izgalmamban, a lőszertartót sem találom a hátizsákban. Persze, hogy nem találom, mikor a derékszíjamra van felfűzve! Óvatosan betöltöm a puskát, a pokrócot csak magam alá gyűrve leülök. Most veszek csak tudomást a szám sarkában füstölgő cigiről. Mikor gyújtottam rá? - nem is tudom. Eloltom, a magasles peremére rakódott hóban.
Az úton álló autó lámpái szinte világítanak, ahogy a hold fénye a foncsorra vetődik.
Ilyen lökött is csak én lehetek. Miért nem álltam be a kukorica végébe?
Újabb zörgés, de már egészen közelről. Hallom, hogy valami nyomakodik át bokron. Pár másodperc, és szinte kiugrik az út közepére egy DISZNÓ!
Nézem a puskatávcsőben, ahogy fejét az autó felé fordítva megáll. Orrát előbb magasra tartva szimatol, majd letéve, mint a kutya nyomaimat vizsgálja.
Ennek tényleg elment az esze - gondolom. Alig tíz méterre áll a bűzölgő, még meleg autótól a lábnyomomban, és még nem ugrott meg. Tisztán látom nagy, radarként járó bojtos füleit.
Lőni nem merek, félek, ha hibázok, kárt teszek az autóban.
Ilyen hülyén megállni!
A pár pillanat is örökkévalóságnak tűnik, mire megmozdul. Mit megmozdul? Egy fújás, és megugrik! Szerencsémre, nem az erdő felé, hanem a már szinte teljesen letaposott kukoricába. Felállva követem a céltávcsőben, ahogy negyed kört leírva tőlem úgy öven méterre megáll.
A dörrenés belehasít az éjszakába. Éles visítás.
A szememhez kapott távcsőben látom, ahogy a disznó a hátulján ül, és próbál felállni. Kapkodva felrakom a puskalámpát, s fényénél nyakon lövöm. Többé nem mozdul.
Úgy elkap a „vadászláz” okozta remegés, hogy alig tudok rágyújtani. Ilyenkor bezzeg kettő perc is elég egy szál cigi elszívásához.
Hol ülve, hol állva nézegetem a távcsőben a csendesen fekvő kant, és ugrálni tudnék örömömben.

Elemlámpámmal hármat villantok a másik les felé.
Nincs válasz.
Újabb három villantás, de válasz megint nem jön!
Mindent a lesen hagyok. Puskalámpámmal világítva sietek a kocsihoz.
Kipörögnek a kerekek, ahogy nagy gázzal indulok a másik les felé. Félúton látom felvillanó öngyújtója fényét. Mire a leshez érek, Apám már mászik lefelé.
- Miért nem jeleztél vissza? – mondom szinte kiabálva. Megijesztettél!
- Minek jeleztem volna?
- Mert így tanítottál! Így szoktuk! Nem?
- Láttam, hogy világítasz és lősz. Azt is láttam, hogy eldőlt a disznó.
- És az első lövésemet nem hallottad? – kérdezem.
- Miért? Kettőt lőttél?
- Te aludtál?
- Lehet! Nagyon ég a gyomrom, meg a torkom. – válaszolja.
- Nem érzed jól magad? – kérdezem.
- Hát nem igazán!
- Maradj a kocsiban!
- Dehogy maradok. Megnézem.
Nem válaszolok. Elindulok a disznó felé. Édesapám le-lemaradozva követ.
A disznóhoz érve, a vékony csíkokra tépett kukoricalevélből készített töretet, kalapján nyújtja felém, és megölel.
Gratulálok az első somogyi disznódhoz! – mondja.
Köszönöm! Dadogom, de érzem, hogy az öröm szinte elszállt belőlem.
Nem tudom, mi van vele? Nem tetszik a viselkedése. Olyan lassúnak, kimértnek tűnik.
Gyorsan kizsigerelem a disznót, és rádobom kesztyűimet.
- Menjünk! – mondom. Majd reggel Lajossal beszállítjuk, Téged pedig beviszlek Laci bácsihoz, hogy vizsgáljon meg.
- Nem kell. Nincs nekem semmi bajom. Ha meg nem múlik, majd jövő héten otthon elmegyek az orvoshoz.
- Rendben! Akkor reggel pakolj össze mire bejövünk, mert délelőtt megyünk haza! – mondom ellenállást nem tűrő hangon.
- Majd meglátjuk!
- Ezen nincs mit meglátni, megyünk és kész!

1990. február 14.

Csörög, csattog a platós UAZ, ahogy a földúton zötyögünk Lajossal. Az ajtó résein befújó hideg széltől szinte lefagy a jobb oldalam, mire elérjük a disznót. De igen csak kimelegedünk, mire a csonttá fagyott jó 130 kilós disznót a platóra rakjuk.
- Miért mentek ilyen hirtelen? – kérdezi.
- Úgy látom, Apám nincs igazán jól. Tagadja, de látom rajta. Megpróbáltam rábeszélni, hogy menjen el Laci bácsihoz megvizsgáltatni magát, de nem akarja. Azt mondja, inkább majd otthon. Bár ahogy ismerem, otthon sem fog elmenni.
- Reggel nem is látszott rajta, hogy nincsen rendben.
- Igen. Ma már a kedve is jobb. Lehet hogy csak fáradt a sok éjszakai és reggeli vadászattól.

Mikor a vadászházhoz értünk Édesapám már reggelivel és friss kávéval várt minket. Tényleg nyoma sincs a tegnapi rosszullétnek!
Ahogy a kocsiba ülünk, ismét elkezd esni a hó.
- Kár hazamenni! –mormogja Apám, csak úgy magának.
- Nem vitatkozom.
Beindítom az autót és elindulok hazafelé.

1990. márc. 8.

- Nagy a baj doktor úr? – kérdezem az orvost a korház folyosóján.
- Igen! – válaszol kertelés nélkül. Az Édesapjának súlyos infarktusa volt tegnap, és valószínűleg van egy előre haladott tüdőrákja is. Sajnos nem tudok jót mondani, mindenre fel kell készülni. Az éjjel többször újra kellett éleszteni, alig akart visszajönni.

Két cigarettát is elszívok, mire rászánom magam, hogy bemenjek az intenzívre.
- Hogy vagy?
- Ragyogóan!
- Akkor miért foglalod el mások elöl az ágyat? Ne lopd itt a napot! Szedd össze magad, mert megkaptam a két útvonal engedélyt a Pilisbe. Megyünk szalonkázni!
- Szalonkázni?!
- Soha nem tudtál hazudni. Mindig elárult a szemed. – suttogja nehézkes mosollyal.
Te is tudod, hogy én már ma az örök vadászmezőkön fogok cserkelni.

Így lett.

Én pedig az óta is dohányzom. Pedig tudom, hogy árt, de mégis.

Édesapám arra tanított, hogy az elejtett vadhoz csak egy cigarettányi idő után menjek oda.
De, honnan lehet tudni, mennyi egy cigarettányi idő, ha nem gyújtok rá?
Meg olyan jó, hosszú téli leseken a két tenyér közé rejtett cigi melege!
Meg a felszálló füst látványa, Édesapámra emlékeztet,
Meg hát a szélirány megállapításához is kell.
Meg ha ideges vagyok.
Meg a megszokás.
Meg…meg…..meg hát nincs akaraterőm leszokni róla!