Napok óta esik az eső. Még ha csak esne, de szakad, ahogy az égi csapon kifér.
Ennél az időnél, már csak az élőnyúl befogásokra rendszeresített, orkánszerű szél hozta havas esőt útálom jobban.
Nézem a fűtött szoba ablakából, és szinte érzem, ahogy a nyirkos hideg alattomosan bekúszik a ruhám alá. Brrrrr.
Na! A mai szalonkázásnak megint lőttek.

Nem tudom, talán a gőzölgő tyúkhúsleves illata, vagy a délelőtt folyamán magamban elmormogott fohászok hatására lágyult e meg az égiek szíve, de tény, hogy ebéd alatt az ég tisztulni kezdett, és mintha az eső is alább hagyott volna.
Alig múlt el délután két óra, és az eső elállt.
Kimegyünk! – mondom fiam szobájába lépve.
Meglepetten látom fotelra kikészített vadászruháját, és falhoz támasztott légpuskáját. Ismer! Már tudta, hogy megyünk. Tudja, ha vadászatról van szó, eshet bármi, fújhat szél, bennem mindig győz a mehetnék!
Puskádat ne hozd. Most nem olyan helyre megyünk, ahol tudod használni! – mondom, és megyek öltözni.

Mire a beíró füzethez érünk, már a Nap is ki-kikukucskál a felhők közül. Még igencsak lusta lehet, mert minduntalan visszahúzza fejét felhőpárnái közé. Végül mégis győz kíváncsisága. A felhőket egyre messzebb tolja magától, úgy leselkedik a Földre. Van is mit néznie! A téli szürkeséget lassacskán felváltják az élet színei. Már zöldül a vetés, a fű az erdő alján, s a bokrok tövében itt-ott már megjelent a hóvirág. A föld még alig pár napja, hogy fagyott volt, s mégis utat tört benne az élet.
Honnan ez az iszonyatos életerő!

Az Őrkényi út szélén, az öreg nyárfa kidőlt törzsén üldögélek. Előttem az úton egy feketerigó fürdik a pocsolyában. Ráhasal a vízre, szárnyaival szórja magára a vizet, majd pipaszár lábát kinyújtva úgy rázza le magáról, majd szétesik.
És kezdi elölről!
Nem hiszem, hogy normális!
Nem volt neki elég az égi áldásból? Kényszerfürdőzhetett majdnem egy hétig!
Lassan zsebem felé nyúlok a fényképezőgépért, de észreveszi mozdulatomat, és hangosan méltatlankodva elrepül.

Szívom magamba az ébredő természet illatát. Szinte harapni lehet a levegőt, melyben keveredik a föld, az enyésző avar szaga, az előttem húzódó fenyves és a tavasz oly jellegzetes illataival.
A fenyőágakon, mint megannyi apró gyöngyszem csillog a napfényben a sok kis vízcsepp. Ha festményen látnám, talán, giccsnek mondanám.
Van egyáltalán olyan művész, ki ezt a látványt le tudja festeni? Nem igen hinném! Természet mestert nem lehet felülmúlni!
És a madarak!
Ők, az erdők ingyen dalnokai, kik most kiáltják világgá szívük túláradó szerelmét.
Van itt minden! A pityegéstől a nyekergésig, a füttytől a trillázásig, a csicsergéstől a recsegésig. Vadász a talpán, aki mindezt szét tudja válogatni, hát, még ha a hangok gazdáját is meg tudja határozni. De kalapot emelek annak a zenésznek is, aki ezt lekottázza!

Zörgés jobbra! Lassan fordítom arra a fejemet.
Tőlem alig két méterre egy feketerigó vív ádáz küzdelmet egy kisebb kígyónak beillő földigilisztával. Húzza, rángatja a férget, de az, tíz „körömmel” kapaszkodik járatába, Végül sikerül kicibálnia szerencsétlent, a földből, és kezdetét veszi az igazi hadd el hadd! Rázza, cibálja, még a földhöz is odacsapja, mire nehezen, de lenyeli.
Hogy nem fulladt meg?
És már rugdossa is újból szanaszét a lehullott tavalyi leveleket, új zsákmányt keresve.
Szürkül.

Krisztián fiam is visszaért a fenyvesbéli sétájáról.
Kezében kalapja, benne görbe faágak, tobozok, és minden féle, amit csak talált.
Atyaúristen! Ezt mind haza akarja hozni?
Szavam sem lehet. Végül is én fertőztem meg!
Felállok.
Alattomosan átnedvesedett nadrágom hidegen tapad combomhoz. Észre sem vettem eddig, hogy átázott
A nap is felvette már narancsszín köntösét, és nyugovóra készül a Murár fái között. Mire átsétálunk megszokott szalonkázó helyemre, már teljesen lecsúszik a látóhatárról.
Az elmúl években, jó néhány estét töltöttem itt e csenevész kis bokor mellett, várva, messzi vidékek hosszú csőrű hírnököt. Nekem Ők jelentik a Tavasz kezdetét.
A bokor öt letört ágán öt töltényhüvely hirdeti sikeres találkozásunkat. Persze ezek a találkozások csak az én szemszögemből sikeresek! A szalonkáknak nem hiszem, hogy nagy örömet jelentene az ilyen találkozás.
Az aranyszínű hüvely a tavalyi, az a két kék a tavaly előtti szalonkák elejtésében volt tettestársam. A többinek színét már a nap kiszívta, csillogó fémrésze elrozsdásodott. Már azt sem tudom melyik, melyik évben került ide.

Mert csak a nem vadászok gondolhatják, hogy minden évben sikerül szalonkát lőni, és mindem évben kerül egy, vagy több új töltényhüvely a bokorra. Hihetik, hogy az ember csak fogja a puskáját, kisétál az erdőbe, és lövi halomra a szalonkát.
Hát nem így van ez. De nem ám!
Van, hogy én késem le a találkozást, van, hogy ő nem jön. Aztán meg, én várom itt, de Ő távolabb repül el, még meg sem láthatom. Ilyenkor rendre rám pisszeg, korrog, hogy azért tudjam, most is itt volt a közelemben.
Előfordul olyan is, hogy egy rigót küld maga előtt. Mikor az előfutárra felkapott fegyvert s csalódottan leengedtem, akkor repült el fejem mellett kalapomat majd leverve. Aztán meg van úgy, hogy találkozunk, de vagy én vagyok túl lassú, vagy Ő túl gyors, mert eltalálni nem tudom.

Esteledik.
Az erdőre rátelepedett a sötét csend. A madarak már elhallgattak, elkotródtak a színpadról. Mert az mégsem járja, hogy zajongjanak, lábatlankodjanak, mikor a királynő kezdi esti sétáját. Tudják az illemet!
Mert, hogy elindult már azt jelzi a bal oldalamról jövő cippegés!
Arra fordulok, de nem látom.
Itt van! – hallom fiam hangját.
S ahogy visszafordítom fejemet, már felettem vitorlázik át.
Hátrafordulva, kapásból lövök, mielőtt egybeolvadna az erdő sötét hátterével. A felvillanó torkolattűz élesen hasít a sötétségbe, a lövés hangját visszaveri a Murár erdő. A szomszéd területről is gyors duplázás hangja hallatszik.
Kotorászva zsebemben a lámpa után, elindulok a lövésem irányába. Nem láttam leesni, de hogy „megvan” azt érzem! Hogy eltaláltam, valahogyan a zsigereimben érzem.
Lámpám fényétől a vízcseppek, mint megannyi apró erdei manó picinyke lámpása, csillognak a sötétben.
De ott, ott mintha valami pirosabban csillogna.
És tényleg!
Szalonkám fekszik élettelenül az avaron. Feje egy lehullott faágon nyugszik. Szemében csillant az a piros fény! Még ilyet sem láttam soha!
Óvatosan emelem fel, mint a vékony üvegből készült karácsonyfadíszt.
Kalapomra fektetve simogatom, kiigazítom megtört tollait.
Gratulálok! –szól fiam.
Megszorítom felém nyújtott kezét, s megölelem.
Ő vette észre, Neki köszönhetem!
Együtt örülünk a pillanatok alatt átélt vadászsikernek.

A bokor ágára ismét egy újabb, aranyszínű, kilőtt hüvely került.
A hatodik.