Ajánlom nagybátyámnak, akinek nyomán elindultam ezen a csodálatos úton, feleségemnek, aki mindig támogatta terveimet, fiamnak, aki velem tartott ebben a nagy kalandban és barátomnak Dávid Tamásnak.

Már tizenéves koromtól vonzalmat éreztem az ember legősibb tevékenysége, a vadászat iránt. Mivel a koromból adódóan fegyvert nem tarthattam, a másik zsákmányszerző tevékenység, a horgászat ejtett rabul. Sokáig úgy gondoltam, hogy nem lehet mindkettőt egyszerre űzni, ezért 30 évig csak horgásztam. 47 évesen döntöttem úgy, hogy vadászni is fogok. Így lettem őszülő fejjel kezdő vadász.

Az első

Egyik legjobb barátom, Dávid Tamás segítette szárnypróbálgatásaimat. Tőle kaptam az első meghívást társasvadászatra, fácánhajtásra.

Igyekeztem a lehető legvadásziasabban felöltözködni. Nem szerettem volna leégni a vadásztársak előtt.  Feleségem szakértő segítségével beszereztünk egy vadászkalapot, hisz’ kalap nélkül nem vadász a vadász.. Már előző este összekészítettem a szükséges felszerelést: lőszert, aggaték, ruházatot, okmányokat, patronövet, bicskát. Még egyszer áttanulmányoztam a vadásztanfolyamon tanult biztonsági előírásokat és etikai ismereteket.

A reggeli találkozó a vadásztársakkal jól sikerült, mert az egyik legtekintélyesebb idős vadász is szintén horgászott, hamar megtaláltuk a közös hangot.

Eligazítás: - Lőhető a fácánkakas és a tollas-, szőrmés kártevők. –

Megkezdtük az első hajtást. Tisztességesen, becsületesen csörtettem a nádban, ahogy illik. Nem hagytam ki egyetlen sűrű területet sem. Egy-két őz rohant el mellettem, de madarat nem láttam.

A második hajtás egy sűrű bokros, nádas, szederindás terület volt. Madár itt se jött nekem. A vadászlázam egyre fokozódott, hisz’ a koronglövő lőtéren már elfogadható szinten lőttem a korongot, s elég szerencsétlennek éreztem magam, hogy a madarak esélyt se adnak a sikerre.

A harmadiknak, egy disznótelep mögötti füves, bokros sűrűt hajtottunk. Balról egy hajtó jött mellettem, jobbról Szili, kutyájával. Éreztem, hogy jönni fog a madaram. Reméltem, hogy toronykakas jön, mint ahogy azt nagyon sok vadászkönyvben olvastam, s megmutathatom lőtudásomat, ami talán elismerés vált ki vadásztársaim között. Ekkor jobbról kiabálást hallottam, szóltak a puskák is. – Jön a toronykakasom! – gondoltam. Hamarosan a látóterembe került egy madár, jó magasan jött a hajtóvonal fölött. Vállhoz kaptam a fegyveremet elé tartottam másfél métert, elhúztam a ravaszt, a madár összekapta a szárnyát s jött lefele, mint a kő. - Szép lövés- mondta Szili, de ez tyúk volt, azt tudod? - Hamarosan megleltük a madarat, de az örömömet erősen lerontotta, hogy a tarka-barka kakas helyett egy szürke tyúk jutott nekem. Igazából a barátom vigasztalása sem enyhítette elkeseredésem: - már más is lőtt tyúkot, s az avatáskor legalább tyúkra fekhetsz. - A további hajtásokban sem szaporodott tovább zsákmányom. A vadászavatást becsülettel tűrtem, de még mikor hazaértem akkor is égett az ülepem.

A második

A barátom ellátott a szükséges gyakorlati jótanácsokkal, ami a vadásztanfolyamból kimaradt. - Ha nem látod a színét a kakasnak, figyeld, hogy sokkal hosszabb a farka, sokkal nagyobb a tyúknál, és felszálláskor kakatolhat. A tyúk szárnya felszálláskor burrogó hangot ad. -  Az új információkkal felvértezve készültem a következő vadászatomra. Már az eligazítás előtt a meghajtandó területen lévő kis tóra, beszálló vadkacsákat láttunk.

- Fácánkakas, tollas-, szőrmés kártevők és a vadkacsa is lőhető- hangzott el az eligazításon.

Az első és a második hajtáson nem jött nekem madár.

A harmadikon egy nádas szélénél állítottak le. A nádasból kitörő fácánok vonalára merőlegesen, amelyek a közeli fasorba tartottak. Nagyon tetszett a hely, hisz már messziről láthattam a közeledő madarat, és felvenni is könnyű volt a frissen kelt őszi árpáról.

Az érkező kakasra a jobboldali szomszédommal egyszerre tettünk lövést. Valószínű mindketten eltaláltuk, de mivel én voltam a vendég, ezért én rakhattam az aggatékomra. - Végre egy kakas! Visszaálltam a helyemre, s ekkor hirtelen feltűnt egy hosszú farkú madár. (vagy csak nekem tűnt hosszúnak?) Azonnal lövést tettem rá, mire Pálfi Andris barátom megszólalt. - Szép lövés volt, kár hogy tyúk. - Úgy éreztem, jobb lenne elsüllyedni. – Felvettem a tyúkot, és aggatékra tettem.

Alighogy fölálltunk a következő hajtásra egy szépséges madár próbált a hajtóvonalon áttörni. De lövésem ebben megakadályozta. Egy színpompás kakas volt. Kezdett az előbbi fiaskó miatti rosszkedvem elmúlni. Már három madár volt az aggatékomon.

Ezután négyes ötös csoportokban kisebb területeket hajtottunk meg. Nekünk egy parlagon hagyott füves terület jutott. Tomival a két sarkot álltuk el, a többiek kutyával felénk hajtották a vadat. Már messziről láttam, hogy pontosan felém száll egy kakas, de mozdulatlanul vártam hogy lőtávolba érjen. Mikor lövésre emeltem a fegyverem, a madár balra elkanyarodott, és már szólt is a puska. Az első lövést elhibáztam, nagyobb elétartást húztam és már esett is a kakas. - Négy! - áradt szét bennem a siker csodálatos érzése.

(Furcsa kettősség ez a vadászatban, hisz ami nekem siker és a zsákmányszerzés felemelő érzése – talán az ősember érezhette ezt – az a vad életébe kerül.)  

Ebéd után azt a területet hajtottuk ahol a vadkacsákat láttuk leszállni. – De jó lenne kacsát lőni, kivívni vadásztársaim elismerését. - gondoltam magamban. Nem sokkal a hajtás megkezdése után két kacsa repült felém. Az első csővel elhibáztam, a másik csővel nagyobb előretartást fogva sikerült az egyik kacsát elejtenem. Leírhatatlan volt örömöm, ráadásul még egy kakast is lőttem ebben a hajtásban.

Az Állami Gazdaság melletti területek következtek, ahol egy kakast szárnyaztam, de sikerült a szaladó madarat meglőnöm, terítékre hozni.

Az utolsó hajtásban egy nagy füves, nádas területet hajtottunk. A hajtóvonal bal szélére kerültem, és Tomi barátom szólt, hogy gyorsítsak, a vonal előtt 50-60 méterre menjek, így lezárva a vadak útját. Jött is a kakas, elég nehéz lövésre jobbról balra keresztben. – Jó nyolcvan centit elé tartani!- lövés, és már esik is a madár.

Hét fácán és egy kacsa, úgy gondolom, ezek azok a napok, amik aranybetűs ünnepek egy vadász életében.(Azért egy kis tüske maradt bennem a tyúk miatt.)

A harmadik

Megingathatatlan elhatározással indultam neki a következő vadászatnak. - Inkább ne lőjek semmit, csak tyúkot ne! - 

Az első hajtásban még madarat se láttam, nemhogy közelről, de még távolról se. – Sebaj majd jön az én madaram is! -

A következőben Tomi jött balról mellettem, köztünk csak egy puska nélküli hajtó volt. A kakas Tomi előtt kelt, és előttem repült el. A periférikus látásommal úgy érzékeltem, hogy a fiú jóval előbbre van, mint a hajtóvonal. – Nem biztonságos. – gondoltam, így nem is tettem lövést a madárra. Lehet, ha már rutinosabb lettem volna, megoldottam volna a biztonságos lövést. (Ez a fránya volna!)

Tomi: - Miért nem lőttél? -

- Nem tudtam, a srác előttem volt. -

 Bíztam benne, hogy a fiú ért a szóból anélkül, hogy megbántanám, vagy elvenném a kedvét. Azért sajnáltam az elszalasztott lehetőséget, éreztem, hogy egyre fokozódik a vadászlázam.

Felálltunk a következő hajtásra. Elég hosszú volt a hajtóvonal, tekintettel, hogy balatonfüredi vendégvadászok is voltak köztünk. A Marcal folyóval párhuzamosan hajtottunk. A folyó túlfelén egy kombájn kukoricát aratott, és az összes madár az előttünk lévő gazos, nádas, sásos területen lapult. Repültek a fácánok, szóltak a puskák. Végre egy kakas kelt tőlem jobbra, és előttem repült jobbról balra. Amint elém ért rálőttem az egyik csővel. – Mellé! – Másik cső, megtörik a madár röpte. De közben hallom, hogy mások is tettek rá lövést. – Nem az enyém a madár. – Az illendőség is úgy diktálja, hogy ilyen esetben átengedjem vadásztársamnak a zsákmányt. - Majd jön az enyém is, ami majd csak tisztán az enyém lesz. – Ne késlekedj, ahogy felreppen, lődd meg! – biztatom magam.

Ekkor mintegy végszóra fácán vágódik fel jobbról, tisztán nekem. – Kapáslövés az egyik csővel. – Repül tovább. – Másik cső. – Szép lövés! – összekapja magát a madár. - Ezzel a lövéssel biztos kivívom vadásztársaim elismerését. – gondolom. Ráadásul a hajtóvonal közepén voltam, úgyhogy mindenki láthatta.

Egy láda sör! – kiálltja egy hang. Majd Sebők Tomi nyugodt stílusában közli: - Lali, ez tyúk volt. -

Most nyíljon meg a föld! Cifrát káromkodok, amivel még súlyosbítom etikátlan viselkedésemet.

-         Ki ez a hülye, aki lövi a tyúkot? – Vendég – hallom.

Egy pillanat alatt így lehet eljutni a diadaltól a pokol legmélyebb bugyráig. – Hisz én visszaéltem a barátom bizalmával, aki engem megtisztelt azzal, hogy vendégvadászként részt vehettem ezen a társasvadászaton.

Szili hozza a madarat, valamit motyogok, és hibát hibára halmozva még a kalapom is

elfelejtem megemelni.  – Miért nem győződtem meg arról, mire lövök? – Itt már nem csak etikai a gondom, hisz a vadásznak minden kétséget kizárólag meg kell győződnie arról, hogy mire lő. – Elkapott a vadászláz? – Vagy ami még súlyosabb: - A lődüh? – A vadásznak tudnia kell uralkodni magán, kordában tartani ösztöneit, aminek híján sajnos már nem egy nagyon súlyos vadászbaleset történt. Erősen mardosott az önvád, és arra gondoltam, ha lőnék pár kakast, az se közömbösítené hibámat.

A vadászat hátralevő részén kétszer is átgondolom, mire lövök, rendre meg is előznek lövéseikkel vadásztársaim. Kompetencia osztáskor egy kakast kapok, és mintha még ez is része lenne kálváriámnak. – Hisz, nem érdemlem! -  Búcsúzáskor mintha részvétet vélnék felfedezni társaim szemében.

Tomival megbeszéljük, hogy még a héten vadászunk valamit, valahol. Hazafele nem nagyon nézek a fiam szemébe, aki hajtóként velem tartott. Nagyon rossz érzés leégni a gyerek előtt.

Hétközben: tépelődés, önvád, álmatlan éjszakák. Feleségem vigasztal: - A róka úgyis megette volna azt a tyúkot. -

Megosztom bánatomat nagybátyámmal, aki egy nagy múltú igaz vadász. – Fizesd be a tyúk árát, és máskor jobban figyelj! – Nagynéném szerint is megette volna a róka a tyúkomat.

Beindul a vezérhangya: az a tyúk legalább tíz tojást rakott volna, abból lett volna öt kakas, az olasz vadászok háromezerért lövik darabonként, az tizenötezer és ez még ráadásul háromszor… Még tagja sem vagyok a társaságnak és már ekkora kárt okoztam. Teljes kétségbeesés. – Soha nem lesz becsületem ebben a csapatban, fel se vesznek maguk közé. – kesergem feleségemnek. – Nem úgy ismerlek, mint aki feladja. – bíztat, és jól esik, hogy Ő ennyire mellettem van. Egész héten várom barátom telefonját, a szégyenem miatt én nem is kezdeményezek hívást. – Látod nem hív, biztosan szégyell. – kesergem feleségemnek.  – A barátságotok sokkal mélyebb annál, minthogy egy ilyesmi beárnyékolja. Most már szedd össze magad! – El kell ismerjem, igaza van. (A véletlenek egybeesése, hogy barátom egész héten elfoglalt, a vadászterület kialakításán fáradozik.)

Megbüntetem magam. – határozom el, és már tudom is mi a legnagyobb büntetés számomra. Ahogy a horgásznak az, hogy nem pecázhat, a vadásznak ugyanúgy az, ha nem hódolhat szenvedélyének. A következő vadászatra nem mehetek el, határozom el. Arra gondoltam, ha mégis a lődüh volt a tyúklövés oka, elmegyek a kemenesmagasi skeet lőtérre és ellövök két doboz patront. Két legyet egy csapásra, és még a sörétlövő technikámra is ráfér a gyakorlás. Gyorsan meg is beszélem a lőtérvezetővel a lövészetet, a társasvadászat délelőttjére. (Biztos, ami biztos, így nem eshetek kísértésbe.)

Jön is a meghívás, természetesen töretlen a barátságunk. Mondom a tervemet Tominak. Bölcsen rámhagyja: - Ahogy gondolod. – És az utána jövő hétvégén? –Ott leszek. – mondom és valami kimondhatatlan jó érzés árad szét bennem. - Bízik bennem a barátom! -

Szeretem a lőtéri tevékenységet, hangulatot. A lövészet fejleszti a reflexeket, a koncentráló-képességet, itt lehet megtanulni készség szinten a biztonságos fegyverhasználatot, önfegyelmet, és nem utolsó sorban nem a szerencsétlen apróvadon gyakorlok, esetleges sebzést, elhullást okozva.

Két „rottét” lövök 25-25 korongra 52% és 64%-os eredménnyel. Örülök neki, mert a puskám mindkét csöve teljes szűkítésű, eléggé összehordja a sörétet. Nem baj, mert amit eltalálok, az nem fog szenvedni, amit meg elhibázok, az meg hadd menjen sértetlenül.

Érdekes, de ez a pár vadászat is javított a technikámon. Jól éreztem magam,szimpatikus emberekkel lőttem.

És eljött a hétvége, a vadászat napja. Barátom újabb tanácsokkal látott el. – Ne kapkodj, van időd felismerni a kakast, és még arra is, hogy meglődd. –

A reggeli találkozóra az elsők között érkezünk fiammal és két haverjával. Gyülekezett a társaság, és én a szemekben kutattam, vajon van-e valami nyoma a múltkori esetnek. Semmi! Mindenki udvariasan üdvözöl, a régebbi ismerősökkel kellemesen csevegünk. Hatalmas kő esik le a szívemről. – Most nem szabad több hibát elkövetni! –

Lőhető a fácánkakas, tollas ,szőrmés kártevők, és korlátozott számban a nyúl. – hangzik el az eligazításon. - Nyúl! Még nem lőttem, de nagyon szeretnék. – gondolom.

A második hajtásban, az elszáradt arany vesszőből úgy húsz méterről egy nyúl próbál áttörni a hajtáson. Mintha egy láthatatlan erő emelné a puskát, és vezetné a kezemet. Pontos lövés, és megvan az első nyulam. A későbbiekben még két kakast lövök, mindkét esetben ugyanaz az érzés, mintha nem is én vezetném a puska csövét. Kezdek elszállni magamtól, aztán egy csúnya hibázás helyre tesz. Ráduplázok egy rókára, mindkét csővel elhibázom.

Teríték készítés, és az újdonsült nyúlvadász avatása. Hasalok a puskámon és a nyúlon, szemerkél az eső. Hallom a hangom, ahogy a fogadalomtételt mondom. Fogadom a gratulációkat. – Remélem, jövőre már, mint a társaságunk tagja veszel részt a vadászaton! – mondja az egyik idősebb vadász. Ennél kedvesebbet még nem hallottam. – Elfogadtak! – Kimondhatatlanul boldog voltam.

Hát nem szép az Élet!?

2006. november, december.

Nemere Lajos